Első fejezet

A lábujjára léptek, még a lélegzete is elakadt néhány pillanatra. Mindennél jobban gyűlölte ezt az égető fájdalmat, ami felfutott egészen a combjáig, és könnyeket csalt a szemébe. Mintha ezek a picinyke kis testrészek összeköttetésben lennének az összes érzőidegével, és egyszerre tudnák életre kelteni mindet. A káromkodás is benne rekedt, és már bánta, hogy hallgatott az anyjára. Öltözz ki szépen, rágta a fülét, és ő így tett, a nadrágja fölé cserzett bőrszoknyát kötött, és a csizmáját – melyet már csak a rátapadt kosz tartott össze – vékony sarura cserélte, és feltűnést keltő haját kendő alá rejtette.

Megtorpant, és le akart hajolni, megérinteni a fájó ujjait, de majdnem orra bukott, arca az előtte lévő izzadt testbe fúródott. Vállak, karok lökődtek hozzá. A tömeg felbolydult, mintha zsákszámra osztogatnák a klitteket, úgy tolongtak a hintó irányába, és magukkal sodorták őt is.

Tekintetével az anyját kutatta, de sem őt, sem Joefet nem látta, de észrevette a körülötte lévő emberek arcára kiülő kíváncsiságot.

– Mi történt? – fordult a mellette araszoló alakhoz, de az szóra sem méltatta, állát magasra emelve elnézett a fejek felett, és közben próbált előrefurakodni.

Lovak nyerítése és fém csörgése hatolt át a zúgolódáson. Emma a hang irányába kapta a fejét, és mit sem törődve másokkal az előtte haladó férfi vállába kapaszkodott, és elrugaszkodott a talajtól. Felugorva látta a kardokat szorongató őröket és katonákat, ahogy körbeállják az egy helyben rostokoló hintót. Amikor visszahuppant, tüzes fájdalom futott végig a lábfején. Ismét fel akart pattanni, de egy könyök mélyedt a derekába. Meggörnyedt, miközben újra előrébb és előrébb taszigálták, bukdácsolva, bicegve próbált talpon maradni.  

A szíve egyre hevesebben zakatolt, és nem tudta, ennek a hirtelen támadt felbolydulás az oka, vagy az előérzete, ami rosszat sugallt.  

Elég verekedést látott ahhoz, hogy távol akarjon maradni a bámészkodók gyűrűjétől, mert a kéretlen ütések bárkit, bárhol utolérhettek. Ki kellett jutnia ebből csődületből, még mielőtt bajba kerülne, vagy elesne, és agyontaposnák.

Ökölbe szorított kezét a mellkasához emelte, hegyes könyökét kitartotta, megfordult, és elkezdett átvágni a tömegen. Jajgatásokat és szidalmakat kapott, ahogy nekiütközött valakinek, de már nem érdekelte, hogy férfinak, nőnek vagy éppen egy gyereknek megy neki, elszántan tört utat, egyenesen a sziklák felé. Nem csak ő gondolta úgy, hogy a kőfejtés által formált meredek falakról tisztább rálátás nyílhat a látványra, pár ügyes gyerek már felkapaszkodott a kövekre, Emmának is ez volt a terve. Az idegességtől és a kimerültségtől lihegve szakadt ki a tömegből.

 Megkapaszkodott egy kiálló sziklaperemben, felhúzta magát, de az ostoba szoknya miatt nem bírta eléggé felemelni a lábát. Tizenéves forma fiú nyújtotta felé a karját, éppen mielőtt visszaesett volna. A vékony, érdes ujjak után kapott.

– Köszönöm – hadarta, amikor feltápászkodott, és megvetette a lábát a peremen a gyerek mellett. Felé fordult, és felnézett rá. A fiú kora ellenére nyúlánk termettel bírt, és jellegzetes széles, ferde orra láttán Emma felismerte: a bányában dolgozott vízhordóként, és néha az iszákos felnőttekhez csapódva betért az ivóba. – Mi az égi rohadás történt, hogy mindenki megőrült? – kérdezte, miközben egy kendője alól kiszökő tincset hevesen elsepert a szeme elől.

A fiú a fegyveres katonák felé mutatott.

– Megtámadták az egyik hintót. Azt hiszem, a hercegnőkét.

– Hercegnők? Nem csak a király jött el?

–  Te nem láttad?

– Szerinted az első két-három sor kivételével bárki látott bármit is? – Talán Hisa, az az átkozott kis mihaszna, aki a családjára akaszkodott, és Joef nyakában ülve nézhette végig a menetet, ugrott be Emmának.

A tömeget kezdte pásztázni, és titkon abban reménykedett, hogy Hisa elveszett a felfordulásban. Szeretett volna arra hazamenni, hogy az a kislány a vesébe látó tekintetével és az okoskodó megjegyzéseivel már nincs a házukban. Kifizette a szolgálatát, és tartott tőle, Hisa csak az újabb klittek reményében pátyolgatja olyan serényen Matut, márpedig nem hagyhatja, hogy fejőstehénnek nézze őket.

– Innen mindent jól lehetett látni – kezdte a fiú –, egyből ide kellett volna felmásznod.

– El sem kellett volna jönnöm. – Csak az anyja unszolásának engedett, és a haragjának, hogy arcot adhasson gyűlölete tárgyának, a királynak. – Ahogy a hercegnőknek sem, ez nem nekik való hely. A királynak elment az esze, habár kétlem, hogy valaha is volt neki.

A nyakát nyújtogatva hátat fordított a fiúnak, és egy pillanatra azt hitte, az anyja sötétzöld, virágmintás kendőjét látja. Közben a fiú motyogott valamit az italmérőjéről, nem értette, pontosan mit is.

Igen, már biztos volt benne, hogy megtalálta az anyját, aki mellkasa előtt Hisa kicsiny testét szorongatva küzdött a tömeg sodrásával, ők is a sziklák felé igyekeztek. Joef törte előttük az utat. Emma először megkönnyebbült, aztán bosszúsággal kevert csalódottsággal leeresztette a vállát. Nem a mai nap fog megszabadulni attól a kislánytól.

Hanyagul odaszólt a fiúnak.

– Mit is mondtál? Mi van az italmérőmmel? – És melyikkel is, kérdezte volna, de ekkor rádöbbent, hogy Matu sérülése óta már csak Rayre számíthat. Habár pont ő volt az, aki hagyta kifosztani és félig lerombolni a Bányalót, az egyetlen dolgot, ami az apjára emlékeztette. Száját elhúzva lenyelte keserű gondolatait, mert az ivó székeivel ellentétben ő nem törhetett össze.

– Ray volt az egyik, aki a hintóra támadt. – A fiú a combjára csapott. – Pedig már megtettem az esti bunyóra a tétem, és rá fogadtam.  

Emma szíve kihagyott egy ütemet, a fiú felé perdült, az arcát, a tekintetét vizslatta, de átverésnek, mosolynak nyomát sem lelte.

– Az képtelenség – rázta a fejét. Hiszen Ray már a Felszabadítók hallatán is kiborult, ő nem az a lázadó típus, inkább az, aki meghúzná magát egy háború idején, és hagyná, hogy mások vívják meg a csatákat. Óvatos, megfontolt és bajkerülő típus, aki az életét sosem tenné kockára, csakis a szeretteiért, érte és Matuért.

– A Vörös Óriást is legyőzte, és eléggé zabosnak tűnt múltkor, így jó ötletnek tűnt. Szerinted a Ketrecmester visszaadja a pénzem?

Emma értetlenül ráncolta a homlokát.

– Nem érdekel a fogadás! Rosszul láttad, Ray biztos nem támadt rá azokra a… – csuklóját megpörgetve a rostokló menet felé intett, kereste a helyénvaló szavakat – hercegnőcskékre.

– Ha nekem nem hiszel, hát nézd meg magad. – A fiú fesztelen zsebre vágta a kezét, és állával a hintó felé bökött.

Emma így tett, de a hintókon, az előtte szoros sorfalat álló őrökön és a katonák megfeszült hátán kívül semmit nem látott, a Tuvit jelképező zöld zászló takarta a sziklaszirt látványát. A király lovasai körbeálltak valamit, vagy valakit, és Emma éppen le akarta torkolni a fiút, hogy innen se jobb a kilátás, amikor a lustán lengedező zászlót meglibbentette a langymeleg szellő. Az éjsötét egyenruhát viselő katonák egy hátrakötözött kezű alakot ráncigáltak, akinek fejét vászonzsák fedte. A fogoly próbálta megvetni a lábát, ellenkezésként kővé dermedt, és amikor az egyik katona taszított rajta egyet, akkor vállával nekiment, menekülni akart, de egy lépés, annyit sem tett, és a földre került. Mögöttük egy akkora férfi tűnt fel, aki mellett a Vörös Óriás is eltörpülne. Bőre még az egyenruhájánál is sötétebb, egy halálisten nyugalmával lépdelt, és olyan könnyedén vonszolt maga után egy bezsákolt fejű, élettelen testet, mintha csak picinyke batyut cipelne. Por és vér lepte a fogoly testét, a karján kirajzolódó ábrák ilyen messzeségből csak pacáknak tűntek, és a testfestés sem volt egyedi a városban, Emma mégis tudta, érezte, hogy Ray az. Bárhol felismerte volna azokat a karokat.

Mégsem akart hinni a szemének.

Lefagyott, a tüdejében rekedt a levegő.

Csak állt ott, döbbenten nézte, amint a katona rádobja Rayt egy hátasra, lábát a kengyelhez rögzíti, aztán a szárra kötelet csomóz, melynek a másik végét a saját lovához erősíti.

Emma izmai megfeszültek, a katona minden mozdulata láttán egyre csak nőtt a dühe. Olyan görcsösen szorította a szoknyája alatt rejlő tőr markolatát, hogy elfehéredtek az ujjai. Mégis mit tehetne, töprengett.

– Miért nem végzik ki őket itt helyben? – kérdezte a fiú félvállról.

Emma dühösen összeszorította a fogát, lassan, fenyegetően fordult oldalra. A fiú láthatóan olvasott az arcáról, szeme kikerekedett.

– Azok után, amit tettek, meglepő – hebegte. – Talán főfogásnak szánják őket, ebéd után egy kis kivégzés a király kedvéért, vagy…

Emma a fiú felé lépett, öklét a magasba emelte.

– Még egy szó, és a sziklába verem a fejed. – Nem fenyegetésnek szánta, minden végtagja cselekvésre sarkallta, de azt is tudta, hogy nem ez a suhanc az ellensége. Kifújta a levegőt. – Láttad, ki volt a másik támadó?

A fiú pár másodpercig kukán meredt rá, közben a tömeg elcsendesedett, hangjuk halk morajjá szűkült, melyen átcsendült a menet hangja; ostor csattant, lovak nyerítettek, és a hintók a katonák szoros gyűrűjében folytatták útjukat. 

– Most akkor beszéljek, vagy sem? – értetlenkedett a fiú, hol a távolodó hintókra, hol Emmára nézett.

– Felelj már, az égiekre!

– Nem láttam, túl nagy volt a felfordulás.

Raynek nincsenek barátai, és nem lépne szövetségre egy idegennel csak azért, hogy megkíséreljen végezni egy királyi sarjjal. Főleg nem ilyen meggondolatlanul. Bármi is történt, az csak félreértés lehet, és valami azt súgta Emmának, a zavar okát a másik férfi kiléte jelentette. Információra volt szüksége, azonnal, és tudta is, kihez kell fordulnia.

Kikötötte a szoknyáját tartó madzagot, az anyag hangtalan hullt a lába elé.

– Ha új segítőt keresnél, gondolj rám – hadarta a fiú, a kelleténél több magabiztossággal.

Emma szóra se méltatta, csak a szemét forgatta és ugrott.

A tömeg ezúttal sem könnyítette meg a dolgát, a hintót követve az emberek is lassacskán visszaindultak a városba, egyesek unottan, mások feszülten haladtak, az őrök retorziójától tartottak, hiszen hiába teljesítették a kötelezettségüket – kivonultak éltetni egy olyan uralkodót, aki az utolsó falat kenyerüktől is megfosztaná őket –, a fogadtatás nem sikerült zökkenőmentesen.

A királyt és a kíséretét a piacsor felé terelték, ahol rendezett utcákat, omló, de még egyben lévő házakat, ép tetőket láthatott, és ahonnan az őrök előző nap kikergették a kéregetőket, nyomorékokat. Emma tudta, a tértől egyenesen a barakkok felé fognak fordulni, és ez volt a legrövidebb út az otthonáig is, de nem találta jó ötletnek a katonák nyomába eredni. A kőfejtő felé került, elfutott a leláncolt szekerek, emelők és vödrök mellett, majd az utcalakó bányászok telepéhez érve arcul csapta a penetráns bűz. A fából és vászonból épített sátrak között fertő és némaság fogadta, csak a jellegzetes szag és a kialvó tüzek jelezték, hogy itt emberek nyomorognak. Az itteniek többsége az ő ivójában költötte el csekélyke keresetét, élelemre alig futotta nekik. Emma ismerte ezeket a férfiakat, de még sosem látta, hogyan élnek. Akaratlanul is lassított, és megtorpant a karóba húzott, nyúzott állatok láttán. Nyulak, fácánok, macskák és kutyák várták, hogy jól átsüssék őket. Emma gyomra megmozdult, a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa a feltörni vágyó undort.

Ismét futásnak eredt, szinte menekült. A házukig meg sem állt.

Lihegve tépte fel a bejárati ajtót.

Anyja a konyhaasztalnál ült Matuval, a zokogó Hisát vigasztalta, Emma éppen csak egy kelletlen pillantás kapott tőle. Matu Hisa kezét fogta, felemelte a fejét, és Emma esküdni mert volna, hogy egyenesen rá mered szürke, fátyolos szemével.

– Emma? – kérdezte úgy, mintha most látná először.

Emma megrázta a fejét, emlékeztetve magát, hogy Matu végleg elvesztette szeme világát, és nem tudhatja, ki rontott vadállat módjára a házba. Az ajtófélfának vetette a kezét, pihegve felelt.

– Igen, én vagyok. Joef merre van? – Amilyen gondoskodó típus, neki is ott kéne ülnie a szipogó kis boszorkány mellett.

Emi fáradtan felelt, de Hisa zokogása egyre jobban kitöltötte a falakat, és Emma egy szót sem értett anyja szavaiból, csak sejthette a választ. Közelebb lépdelt, a futástól reszketeg lábaira súly nehezedett, torka kitikkadt. Leült, elhúzta az asztal közepén lévő kancsót, és ajkához emelte. Nagyokat kortyolt a hűsítő vízből, aztán lecsapta a kancsót, túlzengve Hisa sírását.

Hisa zokogása nyüszítésbe váltott, a könnyeivel és a taknyával küzdve fuldokolt. A hangtól Emma úgy érezte, mintha pengét éleznének az idegein, ujjai feszülten meg-megrándultak. Ostorozta magát, amiért azt hitte, egy ilyen picsogó gyerek megállná a helyét a Felszabadítók között, az első szorult helyzetben kiborulna, mint most.

– Mit mondtál, hol van Joef? – Letörölte az állán végigcsorgó vízcseppeket. – Az istállóknál?

Joef az őrök szolgálatában állt, ő gondozta a lovaikat, így ő volt az egyedüli, aki a barakokkba léphetett, és kihallgathatta az őrök fecsegését. Ha valaki ki tudja deríteni, pontosan mi is történt a király érkezésekor, az ő.

– Megeteti a lovakat, utána meg kinyitja az ivót, az embereknek most szükségük van a helyre.

Emma felhorkantott.

– Félnek, és jobb társaságban félni, mint egyedül – mondta Matu halkan. Rászorított Hisa ujjaira, mire a lány felé perdült, és arcát a mellkasába fúrta. Matu, mint egy gondoskodó fivér, átölelte a kislányt.

Emma gyomra ugyanúgy megrándult, mint a nyúzott állatok láttán. Viszolygás és düh keveredett benne. Hisa egyik napról a másikra kitúrta őt az életéből: magához édesgette az anyját, a mostohaapját, és a két barátját is, akiket testvérként szeretett. Szürke, mihaszna kis kakukknak látta, aki befurakodik más fészkébe.

Előbb az anyjára nézett, aztán sandán Hisára.

– El kéne mennie. Ha megijedt a történtektől, a családja mellett a helye, és nem itt.

Emi figyelmeztetően megrázta a fejét, és Emma nem tudta eldönteni, ezt mire vélje; az anyja nem kíván megválni a gyerektől, vagy ő mondott valami ostobaságot. Pedig szándékosan nem a szülei szót használta, mert nem tudhatta, ki is gondoskodik Hisáról.

– Látta, mi történt. – Matu hangja kimértnek, súlytalannak tűnt. – Ray és Ötödik egymásnak estek, pont a hintóknál, és a katonák elfogták őket.

Emma ököllel az asztalra csapott.

– Tudtam! – kiáltotta, és a szótól egész teste új életre kelt, a fásultság és értetlenség elsuhant, helyét némi öröm váltotta, melyet ő maga se tudott hova tenni. – Tudtam, hogy Ray nem támadna a hercegnőkre, ez az egész Kein hibája. Fogadni mernék, hogy ő ingerelte Rayt.

– Ray támadott elsőnek – csóválta a fejét Matu. – Az én hibám. Ha nem akarom legyőzni Ötödiket, nem sérülök meg, és Ray sem dühödik be. Ez az egész meg sem történik. – Matu a fejét Hisa fejére döntötte, és még szorosabban magához ölelte a síró gyereket.

Emma megfeszült. Neki kéne csökkentenie Matu bánatát, erre a fiú Hisánál keres vigaszt. Méregként csepegett ereibe a féltékenység, és felfutott egészen az agyáig. A hajánál fogva ráncigálta volna ki Hisát a házból, az egyetlen kívülállót, akinek nem volt helye a konyhaasztalnál.

– Ne mondj ilyeneket, te nem tehetsz semmiről, hanem… Kein. – Nehezen nyögte ki a nevet, mert elméjébe mélyen befurakodott egy gondolat: ő a hibás. Kein talán azt hiszi, hogy Matu vagy Ray több számára, mint barát, és a férfiúi büszkeség, a féltékenység mozgatta tetteit. Ha ő nem hitegeti Keint, ha utána meghallgatja, vagy legalább higgadtabban kezeli a dolgokat…

Mind hibáztak.

Sóhajtva meredt a fakó asztallapra.

– Tennünk kell valamit.

– Mégis mit? – kérdezte Matu túlságosan is békésen, miközben lágyan végigsimított Hisa hátán, tekintetét le sem vette róla.

Emmának feltűnt, hogy Matu tegnap még aziránt is nagyobb érdeklődést mutatott, hogy mi lesz az ebéd.

– Hogy lehetsz ennyire nyugodt? Ray a legjobb barátod, te meg csak ülsz, és nem csinálsz semmit! – rivallt a fiúra, haragját épphogy sikerült kordában tartania.

Matu végre felemelte a fejét, és holt tekintetét egyenesen rá szegezte. Emma háta végigborsódzott.

– Mégis mit vársz egy nyomoréktól és egy kislánytól?

Emmában rekedtek a szavak. Matu úgy beszélt, mintha Hisa már közéjük tartozna.

Hisa ekkor elhúzódott Matutól, ruhája ujjával megtörölte nedves arcát, mély levegőt vett, majd még erőteljesebb sírásba kezdett, olyanba, amitől Emmának az álla is megrándult.

– Tisztáznunk kell Rayt, a királynak tudnia kell, hogy nem rájuk támadt.

– Ez a lényegen nem változtat – felelte Matu. – Ray veszélybe sodorta a hercegnőket, és felfordulást okozott. Már az utóbbi miatt is kivégezhetik.

– Nem ülhetünk csak így, tétlenül, és a zokogással sem megyünk semmire. Raynek nem siratóasszonyokra van szüksége, hanem olyanokra, akik megmentik a bitótól.

Hisa könnytől csillogó arccal felé fordult, mellkasa hullámzott.

– Segíteni szeretnék, csak mondd meg, mit tegyek! – Szavai a fájdalomtól és a hüppögéstől sipítónak hatottak.

– Azzal segítenél, ha nem kéne hallgatnom a nyavalygásodat, és tudnék gondolkodni – köpte a szavakat, és vehemensen felpattant. A halántékára bökött. – Olyan, mintha egyenesen az agyamba üvöltenél, és az égiekre mondom, ha nem fejezed be, magam fojtalak meg, hogy végre csend legyen. – Az indulatok magukkal sodorták Emmát, és már nem tudott megálljt parancsolni a véleményének. – Elegem van abból, hogy éjjel-nappal itt vagy, nincs szükségünk még egy éhes szájra, és arra, hogy még ilyenkor is téged kelljen tutujgatni, ahelyett, hogy megbeszélhetnénk a lehetőségeinket. – Kihúzta a hátát, és az ajtóra mutatott. – Takarodj vissza oda, ahonnan jöttél, és ott itasd az egereket!

Emi és Matu egyszerre pattantak fel, Emi védekezően Hisa elé lépett. Emma alig ismert az anyjára, arra a nőre, aki a saját gyerekével mit sem tudott kezdeni mindaddig, amíg nővé nem ért. Ősz szakállú apja énekelt neki esténként, az apja fürdette, az apja tanította mindenre, amit tudnia kellett, mert az anyja mindig úgy bámult rá, mint egy kígyóra: nem tudta, miként közeledjen hozzá, miként fogja meg, és ha sírást, panaszt hallott, menekült. Emma éveken át küzdött, hogy megkaparintsa anyja szeretetét, és csak felnőtt fejjel értette meg, nem benne volt a hiba, hanem az anyjában, aki túl fiatal és esetlen volt a gyermekvállaláshoz. A felismerés, miszerint Emiben mostanra értek be az anyai ösztönök, és ezzel Hisát, és nem őt jutalmazza, a szívébe mart.

– Egy szót se szólj! – figyelmeztette az anyját. – Nem ismerjük, fogalmunk sincs, mennyire bízhatunk benne, és mennyire éles a füle.

A kislány arcát és kezeit mindig tisztának és ápoltnak látta, nem tűnt utcalakónak, és már ez az egy tény is elég indok volt Emma számára, hogy gyanú ébredjen benne. Talán Hisa tényleg az őrökhöz tartozik? Valamelyikük fattya lehet? Ezért ért a gyógyításhoz, és ezért tud olvasni.

– Hogy lehetsz… – kezdte Emi, de Hisa ekkor felugrott, a lendülettől a szék felborult, és hangosan koppant, miközben Hisa elrohant mellettük, egyenesen ki a házból.

Emi utána akart lépni, ám Emma megragadta a kezét, és visszatartotta. Emi kirántotta a karját, és megvető tekintete elárulta érzelmeit.

– Ez a gyerek mentette meg a barátod életét – förmedt Emmára.

– Amiért hálás is vagyok, és a fizetséget le is számoltam neki. – Nem is keveset, gondolta magában. – De ha elfelejtetted volna, alig pár napja kifosztották az ivót, az új készletre a teljes vagyonunk ráment, és még így is tartozunk a szállítóknak. Biztos hiányzik neked még egy éhes száj? Ha igen, akkor gyerünk, anyám, menj dolgozni te is!

– Azt hiszem, nekem is mennem kéne. – Matu egyet előrelépett, de térde Emi székének ütődött.

Emma azonnal megbánta a szavait, vagy legalábbis azok egy részét.

– Maradsz! – utasította. – A barátom vagy, és gondoskodom rólad, ahogy Joef gondoskodik anyámról, de Hisát istápolják a sajátjai.

Emi morogva fújt egyet.

– Neked nincs szíved.

Emma arcára fanyar mosoly kúszott.

– Van, csak nem akkora, hogy minden jöttment beleférjen.


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: