Második fejezet

Dühös léptekkel haladt lefelé a lépcsőn, talpa nyomot hagyott a porban. A hirtelen támadt hőség szomjas állatként szívta ki a talajból a nedvességet, beköszöntött a kínzó szárazság évszaka. A sápadt, koszos bányászok mellett hamarosan megjelennek a napégett bőrű földmunkások, és nagyobb igény lesz a pincehideg, vizezett borra, mint a tiszta szeszre.

Emma nyugtalansága minden egyes perccel fokozódott.

Nem szokott inni, de most szívesen a kupa aljára nézett volna, hogy feledje a reggel eseményeit, és ne gondoljon arra a reménytelenségre, ami egyre inkább tudatosult benne.

Annak a bányászfiúnak igaza volt, már az is csoda, hogy a király nem végeztette ki Rayt ott helyben, és csak az égiek tudják, azóta megtette-e. Egyedül, tőrrel a kezében nem törheti át a barakk falait, és nem ronthat egy századnyi fegyveresre. Cselhez kell folyamodnia. Szökési terveken törte a fejét, és bosszúsan nyugtázta, hogy az esélytelenséggel próbál szembemenni. Sosem járt a barakkokban, nem tudta, merre lelné a börtönöket, mennyi katona őrzi a rabokat, és miként is válhatna köddé, hogy senki ne vegye észre. De volt valaki, aki minden kérdésére választ adhatott.

A megrepedt ajtó mellett elhaladva orrát azonnal megcsapta a jól ismert szag, az izzadság, a doh és a szesz elegye, amely kedvesebb volt szívének, mint bármely virág illata. Ez volt az igazi otthona, ahol felnőtt, ismerte minden repedés, minden folt történetét, vagy az asztalokba karistolt ábrákét.

Már most több ember tolongott a hűs, ablaktalan helyiségben, mint kellene. Ideges pusmogások és erőltetett nevetések csengtek, a támadás keltette félelem érezhetően rátelepedett a lakosokra, és mint éles balta lebegett a fejük felett.

Felcsapta a pult ajtaját, mögé lépett, lehajolt egy kisebb kupáért, a szájához emelte, megbillentette, és nagyot húzott belőle. A szederbor kicsordult az állára, ujjával letörölgette, aztán az italt mérő Joefhez fordult. A lovak erőteljes szaga körbelengte a férfit, mogyorószín, csapzott hajában itt-ott megvillantak a világosbarna és a fehér lószőrök.

– Mit tudtál meg? – kérdezte reménykedve.

Joef előbb komótosan befejezte a kiszolgálást, mozdulataiban nem rejlett rutin, és utána szorosan Emma mellé állt, majdnem két fejjel fölé magasodott. Kezében egy törlőronggyal a pultot kezdte tisztogatni, nem nézett a lányra.

– Nem végzik ki, ma még nem – nyomta meg a mondat végét.

Emma megkönnyebbülten újra meghúzta a kupát, miközben a kérdéseit rendezgette magában.

– Ki lehet juttatni?

Joef alig észrevehetően bólintott.

– Sose jártam a tömlöcben. A föld alatt rejlik, és zárva szokták tartani, mert alig használják. A szabályszegő őröket néha bezárják pár napra, a rabokkal viszont nem szoktak vesződni, éppen ezért a mi őreink nem felügyelik a lejáratot, viszont a zárka…

– Be lehet jutni észrevétlenül? – vágott a szavába.

Joef lopott pillantást vetett rá, aztán végigpásztázta az iszogató arcokat.

– A főkapu a déli részen található, a tömlöc meg az északin. Vagy falat mászol, vagy az egész udvart át kell szelned, és jelenleg mindenhol hemzsegnek a király emberei és testőrei. Utóbbiakat odaállították a tömlöc lejáratához, így most az is védett.

– A testőrök miben különböznek az őröktől?  

– Ők a fekete ruhás alakok, és a hírek szerint úgy forgatják a kardot, mintha az égiek képezték volna ki őket. Tíz őr is kevés lenne egy testőr megizzasztásához.

Emma előtt felvillant a hatalmas, sötét férfi képe, akit a hintóknál látott. Leverten, mint akit fejbe kólintottak, a pultra könyökölt, arcát a karja mögé temette, és elfojtott egy kiáltást. Egész teste beleremegett. Joef volt minden reménye, és nem akarta elhinni, hogy itt a vége, fel kell adnia, és búcsút vennie Raytől.

Két fiú lépett a pulthoz, az egyikük alig lehetett tizenöt éves. Amikor a tekintetük találkozott Emma vérmes pillantásával, haboztak.

– Mit adjak? – mozdult feléjük Joef.

– Mézbort – makogta az idősebb.

Emma kérdően odakapta a fejét, a mézbort igen drágán mérték, és ez a két suhanc nem tűnt túl vaskosnak. Joef a pultra vetette mindkét tenyerét, szálkás karján megfeszültek az izmok. A fiú nyakát behúzva az erszényéért nyúlt, a klittek fémesen megcsörrentek benne.

– A Ketrec zárva, megmaradt a fogadásra szánt pénzünk – magyarázta a fiú.

Joef, magához mérten gyorsan kitöltötte a kért italt, és megvárta, hogy a fiúk szabad asztalt keressenek maguknak.

– A barátod elég jó üzletet csinált az ivónak, mondjuk, ez a legkevesebb, ha már miatta kerültünk ilyen helyzetbe – mondta Joef.

– Inkább égett volna le az egész épület, mintsem tömlöcbe vessék. – Emma komolyan is gondolta, habár tudta, ha ez megtörténne, a szíve is szenessé válna az ivó deszkáival együtt.

Joef közelebb araszolt hozzá, testük majdnem egymásnak simult.

– Be tudlak juttatni a barakkba – szólalt meg az orra alatt motyogva, mire Emma oldalra kapta a fejét, és meglepte a férfi magabiztossága. Megfontolt, komoly embernek ismerte, és ezért tisztelte, felnézett rá. Sosem beszélt feleslegesen, és szófukarsága révén sokan és sokfélét meséltek neki, mert úgy tűnt, mintha mindig szívesen hallgatna másokat. Talán így is volt. – Még a zárkába is – tette hozzá. – Ellopom a kulcsokat, átadom nektek, ti meg Raynek. Kiszabadulhat, és mivel olyan, mint egy pattogó bolha, megbirkózik a fallal. Matu és Emi a déli falnál várna rá egy dupla aljú szekérrel, és azzal kivihetnénk a városból.  

Emma megrázta a fejét, Joef túl gyorsan vázolta a tervet, és nem állt össze benne a kép.

– Hogyan juttatsz be? És… kötél is kell, hogy én is megmászhassam a falat, mert nem kívánok ott ragadni, meg… – Végigdörzsölt az arcán. – Mi lesz a bejáratnál álló testőrökkel?

Joef a pultra csapott a ronggyal, Emma összerezzent, aztán figyelte, ahogy nevelőapja a földre seper egy döglött legyet, majd állát az ajtó melletti sarok felé emeli.

– Látod ott azt az embert?

Emma odafordult, az asztalnál három alak kártyázott, a kupák számából ítélve a józanságnak már búcsút inthettek.

– A tar bányászt?

– A szakállast.

Emma megnézte magának a férfit, még sosem látta korábban. Ősz haja és szakálla sűrűn fedte az arcát, mélyen ülő szemét alig lehetett kivenni, nem úgy vöröslő orrát. Hatalmas, gömbölyű hasán borfoltok csúfították az inget. Karját sután emelte, ahogy a pakli felé nyúlt, alig bírt felvenni egy lapot, a társaságból ő tűnt a legrészegebbnek.

– Ray vagy Ötödik, vagy mindkettő – legyintett Joef –, megsérült, és valami oknál fogva a király gyógyítót hívatott hozzájuk, hallottam, ahogy a testőrök a barakk orvosát keresik. Hát gyorsan elrohantam érte, és meghívtam egy kupa borra. Majd még egyre és még egyre. A legerősebb bort adtam neki, tisztán és ingyen.

Emma kiegyenesedett, zavarában széttárta a karját.

– Megvesztél? – suttogta, hogy más ne hallja a beszédüket. – Ha Ray sérült, szüksége van rá, te meg leitatod? Ráadásul osztogatod az italt? Most, amikor tele vagyunk adóssággal?

– Csakis azért tettem, hogy egy napra te lehess a barakk gyógyítója. Bekísérlek, bemutatlak a testőröknek, és amilyen egyszerűen besétáltál, ugyanúgy ki is jöhetsz.  

Ez nem is hangzott rosszul, de volt egy kis gond.

– Nem értek a sebekhez, és ha Ray tényleg ellátásra szorul… – Egy pillanatig remélte, hogy Kein sérült meg, az ő sérüléseit szívesen bekenegette volna citrommal, de aztán felrémlett neki Ray éllettelen teste, ahogy vonszolják, aztán lóra erősítik. – Meg kell másznia a barakk falát, ehhez szüksége lesz rendes ellátásra.

– Ezért viszed magaddal a tanoncodat, Hisát. A kulcsokat neki fogom odaadni, ha tényleg olyan erkölcsösek a testőrök, amilyennek mondják őket, akkor egy kislányt nem motoznának meg, és ő rendbe szedheti Rayt. A tömlöc lejáratához állított őröket este megkínálom egy kis borral, közvetlenül a lányom ivójából, amibe Hisa előtte hashajtót csempész, a lényeg, hogy miután Ray kiszabadul a zárkából, legyen legalább egy perce kisurranni az ajtón.

– Honnan fogja tudni, mikor van este?

Joef mélyen a szemébe nézett.

– Ha élni akar, számolni fogja a perceket, vagy addig lapul az ajtó mögött, amíg nem hallja a távozó őrök hangját, egy fél perc, csak ennyire van szüksége. – Biztatóan meglapogatta Emma vállát. – Kihozzuk Rayt a tömlöcből.

Emma újra és újra lejátszotta magában a hallottakat, emésztgette Joef javaslatát, aggályai támadtak, melyeket nem tudott megmagyarázni, csak a zsigereiben érezte őket, mégsem jutott jobb ötlet az eszébe.

– Keresni fogják Rayt, és talán minket is.

– Téged álcáznunk kell, de Hisát már nem tudnánk eléggé. Jobban járnának, ha utána mind a ketten csatlakoznának a Felszabadítókoz, csak egy napig kéne meghúzniuk magukat.

Emma arcán aggodalom suhant át, úgy vélte, nehezebb lesz rávenni Rayt, hogy csatlakozzon a felkelőkhöz, mintsem megszöktetni egy őrökkel és testőrökkel teli barakkból. De ha élni akar, nem lesz más választása.

Újra és újra átgondolta a dolgokat, és keserűen nyugtázta, ha sikerrel végre akarják hajtani a tervet, akkor szükségük lesz Hisára.

Ismét meghúzta a kupát, a kesernyés szesztől forogni kezdett a gyomra, de a fejét hasogató nyomás némileg csökkent.

Bólintott.

– Vágjunk bele. Most mennem kell, te addig gondoskodj róla, hogy a gyógyító álomba igya magát, nem lenne szerencsés, ha estére kijózanodna, és visszatérne a barakkba.

– A kulcsokkal kéne foglalkoznom.

Emma bosszúsan csettintett. Két emberről tudott, aki ismerte az ivót és a készleteket, az egyik tömlöcben sínylődött, a másik meg elvesztette a szeme világát. Már csak egyvalaki maradt, akire számíthat, és akit igencsak paprikás hangulatban hagyott otthon.

– Szólok anyának, ideküldöm, mutass meg neki néhány dolgot, aztán lesz, ami lesz – hadarta, és meg sem várta Joef válaszát, sebes léptekkel elhagyta a pultot, és hazairamodott.

A házban fagyos hangulat fogadta.

Az anyja a konyha fakó kövét sepregette, Matu a kis félszobában, az ágyán ücsörgött, üres tekintettel meredt maga elé.

Lépteire Emi felkapta a fejét, és úgy nézett rá, mintha egy megveszekedett őr lenne.

Emma mélyet sóhajtott, erőt gyűjtött, és odaállt az anyja elé.

– Bocsánatot kell kérnem Hisától.

Emi csípőre vágta az egyik kezét.

– Észhez tértél? – kérdezte fölényesen.

Nem, egyetlen szót sem bánok.

– Igen – hazudta. – Hol találom?

Emi megrántotta a vállát.

– Fogalmam sincs.

– Ezt hogy érted?

– Úgy, hogy nem tudom. Sose beszélt magáról vagy a családjáról, szerintem azért, mert nincs családja. – Emelt hangon olvasta a szemére. – Te meg kiküldted vissza, az utcára.

Egy utcagyerek nem úgy néz ki, mint Hisa, ellenkezett volna, de nem akarta szítani a köztük lévő feszültséget, inkább hátat fordított az anyjának, és Matu ajtajához ment.

– Te tudod, merre lehet? 

– Mintha Ray azt mondta volna, Hisa anyja is a bordélyban dolgozik, vagy dolgozott, onnan ismerik egymást.

Emma egy pillanatra becsukta a szemét, hosszan kifújta a levegőt, és majdnem elnevette magát. Ott ült az asztalnál Ray mellett, amikor ezt mondta, neki is eszébe juthatott volna.

Az idő sürgette, ha Raynek gyógyítóra van szüksége, akkor némi pihenésre is, hogy erőt gyűjthessen. Minél korábban indulniuk kéne a tömlöcbe.

Előtte viszont még be kell jutnia valahogy a Fény Házába, hogy beszéljen lady Alasával, azzal a nővel, aki sose dugja ki az orrát a bordélyból, és aki megközelíthetetlenebb, mint az őrök parancsnoka – vagy a ma reggel tükrében maga a király.

---