Miután Emi zabosan, de vállalta, hogy besegít az ivóban – csakis Hisára való tekintettel –, Emma a lábát kapkodva elindult a Fény Háza felé. Úgy érezte magát, mint egy űzött vad, aki reggel óta folyvást rohan, szúrt az oldala, kitikkadt, és zakatoló mellkasához izzadtan tapadt a ruhája.
A piac mögött elterülő sikátorok kezdtek megtelni, az emberek lassacskán elővánszorogtak vackaikból, kíváncsiságuk győzedelmeskedett, pletykára éhesen csoportosultak és sugdolóztak. A támadók Felszabadítók, forradalmárok, lázadók, hősök, bolondok, Emma minden sarokból más-más szavakat kapott el, és többségétől viszolygott. Nyugtalanság fogta el a gondolatra, hogy Rayt lázadónak kiáltják ki, mert tudta, bolond, amiért beletörődik a sorsába, hős, mint minden szabad földi árva, aki képes életben maradni, bármit mondhatnának Rayre, kivéve azt, hogy lázadó. Nem kívánt jobb világot teremteni, nem akarta megváltani a népet, csak békésen lubickolni abban a mocsokban, ami részéül jutott.
De most neki és Matunak hála nemcsak a lázadó, hanem a felszabadító nevet is ráaggatták.
Ray nem halhat meg! Nem így.
Bekanyarodott a jól ismert sikátorba, melynek a végén ott állt a baljóslatú épület.
A kövekből kirakott masszív épület a maga két szintjével a többi ház felé tornyosult, bordóra festett falait fekete lábazat keretezte, melynek tövében halálvirág bokrosodott. A fehér virágokról azt tartották, megfosztják környezetüket az életerőtől és a boldogságtól, és Emma úgy vélte, mi sem jelképezhetné jobban az itt lakók sorsát.
Apja mindig figyelmeztette, hogy még véletlenül se jöjjön erre, mert szép szavakkal és kincsekkel becsalogatják, és kalitkába zárják.
Reszketegen lépett az ajtó elé.
Összeszedte minden erejét, és arra gondolt, mégiscsak egy ivót vezet, sok bányász ismeri, az emberek észrevennék az eltűnését, és már nem kisgyerek, akit szép ruhákkal, étellel és pár fényes klittel meg lehet szédíteni. Mégsem bírta legyűrni a porcikáit átjáró félelmet.
Izzadt tenyerét az egyszerű kopogtatóra csúsztatta, bent tartotta a levegőt, és kétszer a fához csapta a fémet, aztán úgy engedte el, mint a tüzes vasat. Egyet oldalra lépett, öklét az ajkához emelte, és idegesen ráharapott a hüvelyujjára. Kiverte a víz a háztól, a puszta jelenlététől is undor és gyávaság lett úrrá rajta. A földet pásztázta, az élelmet hajkurászó hangyákat, amikor óriási robajjal nyílt az ajtó.
Emma majdnem a szívéhez kapott, megugrott, aztán kővé dermedt.
Először a meztelen, hegekkel borított mellkast pillantotta meg. Lassan emelte feljebb a tekintetét. Egy férfi nézett le rá szűk, sötét szemén át, nyaka szinte eltűnt a duzzadó izmok alatt, szögletes, durva arcát mintha sziklából vájták volna ki.
– Mit keresel itt? – dörmögte.
Emma felemelte az állát, nagyot nyelt, és határozottan szólt.
– Lady Alasával szeretnék beszélni.
A férfi hallgatott, lassan, fenyegetően végigmérte. Emma hátán verejték csorgott, torka összeszorult, de nyelni se mert, el ne árulja félelmét.
– Ilyen ábrázattal sírban a helyed, nem bordélyban. Menj vissza az utcára!
– Nem munka kell.
A férfi ekkor kaján vigyort villantott, amitől arca még rémisztőbbnek tűnt, és szélesre tárta az ajtót.
– Ebben az esetben fáradj beljebb!
Emma rosszat sejtve, de átlépte a Fény Háza küszöbét.
A szűk bejárattól alig két lépésre vastag szőttes csüngött alá, a férfi félretolta, és eltűnt mögötte. Emma várt egy pillanatig, aztán követte. Óvatosan húzta oldalra az anyagot, és ámulva szemlélte a plafonról csüngő színes szalagok hadát. Mintha sűrű szivárványeső hullna alá, azt se vette volna észre, ha valaki más is tartózkodik a folyosón mellette.
– Erre – szólt a férfi, és Emma a hang nyomába eredt. Már nem csodálta a szalagokat, akadozva botladozott köztük, suhogásuk elnyomta léptei zaját, és biztosra vette, hogy valahol elkanyarodtak.
A virágok és citrusok fullasztó elegye egyre erősebben lengte be a falakat, és valami ismeretlen, bódító füstös szag is keveredett vele. A szalagözön végével vörös posztóval fedett falak között találta magát, a padlót ezer színben játszó szőnyegek fedték. Emma ekkor vette észre, hogy a férfi mezítláb van.
– Itt vedd le a lábbelid! – utasította a férfi, és maga mögé mutatott, a falba épített rekeszekre, melyeken két pár férfibakancs pihent. Emma felismerte a magas szárú, fűzős bőrbakancsokat, pedig remélte, a király jelenléte önmegtartóztatásra készteti az őröket.
Lehúzta a saruját. A férfi a lábfejét bámulta, a fakó zokniját, és a ki-kikandikáló nagylábujját.
– Az alapdíjat előre kell fizetni – kezdte tárgyilagosan. – Az összeg az itt töltött időtől függ, és a lányok számától. – Ekkor meghúzott egy zsinórt, mire harangok sokasága csendült fel, nyomukban léptek, kacarászások jártak.
Emma ide-oda kapkodta a fejét, követte a hangokat, és közben megszemlélte a helyiséget. Az ovális termet párnák tömkelege tette ki, némelyek egy ágyat formáltak a sarokban, a többi meg alacsony asztalok körül hevert, melyekre festett agyagcsészéket, teáskannát és üde virágokat helyeztek.
A leplek mögül beözönlő lányok szinte elvesztek a tarka helyiségben.
Egy pirospozsgás, kerekded arcú lány – aki nem lehetett idősebb Emmánál – nagyot ásítva nyújtózkodott egyet. Vékony selyem hálóinge alól merészen kivillant a dekoltázsa.
– Még dél sincs.
A mellette álló, még fiatalabb lány oldalba csípte.
– Két napja csak henyélsz. – Ezután a lány ostorként csapott Emmára, majd a félmeztelen férfira. – Ez nem az én mecénásom. – Haját látványosan megbillentve hátat fordított a többieknek, és eltűnt a falat fedő lepel mögött.
– Én is megyek aludni – mondta egy másik, és még egy, és még egy.
Mire Emma észbe kapott, már csak hat lány ácsorgott unottan előtte, és ő még mindig nem bírta levenni róluk a tekintetét. A legvékonyabb lány is vaskosabb volt, mint ő, egészségesnek, jóllakotnak és ápoltnak tűntek, a bőrük, akár egy újszülötté, és a legutolsó hajszáluk is tökéletesen állt, miközben még csak most ébredtek. De ami még ennél is jobban meglepte Emmát, az a derű, ami az arcukról sugárzott, és a fesztelen viselkedés.
– A fehér hajú – csivitelte egyikük, akinek sötét bőre fénylő gesztenyére hasonlított, sárga csipkeruhája lágyan simult a testére. – Hallottam rólad. – Kecsesen közelebb lépdelt, szénfekete fürtjei rugózva omlottak a vállára. – Sokak képzeletét feltüzeled. – Ujjaival cirógatni kezdte Emma karját, a nyakát, mire Emma megrezzent. – A felhők színét viseled, ilyen lehet egy égi, aki alászállt az emberek közé. Hagyd, hogy megfürdesselek, mielőtt a kedvedre teszek.
Emma megragadta a lány csuklóját, elemelte, erőltetetten rámosolygott, majd a férfihoz fordult.
– Nem üzekedni jöttem, beszélnem kell lady Alasával.
A lány kirántotta a kezét, felszisszent.
– És ugyan mit akarhat tőle egy magadfajta?
– Az nem a magadfajtára tartozik – vágott vissza dacosan. Eddig mindig szánta a Fény Háza lányait, rabként tekintett rájuk, de ez a pár pillanat, ez a pár mondat elég volt ahhoz, hogy rádöbbenjen, ezek a lányok nem foglyok, hanem teli erszényes, mecénásra vadászó ledér szépségek, akik a küllemükkel kívánnak boldogulni. Az utcán a legszebb lányokat is belepi a kosz, de itt ragyoghatnak, esélyt kaphatnak egy biztonságosnak vélt életre, és lenézhetik az olyanokat, akiknek sár ragadt a körmük alá.
A sötét lány még mondani akart valamit, de a férfi Emma karja köré fonta vaskos ujjait, és rászorított.
– Ha nem munka kell, és nem is a lányok, akkor távozz!
– Nem, amíg nem beszélek a ladyvel.
A férfi egy mozdulattal visszarángatta Emmát a tárolókhoz, lekapta a csizmáját, és a mellkasához nyomta. Komor tekintettel az ajtóra nézett.
– Menj! – taszította el Emmát.
Emma majdnem hátrazuhant, csizmája halkan koppant a szőnyegen.
– Mondja meg neki, hogy Hisáról kell beszélnünk – próbálkozott rendületlenül, hátha a név mond valamit a férfinak is, és megenyhül.
A férfi a többiek felé fordult.
– Sose hallottam ezt a nevet. – A sötét lány elégedett vigyorral felelt, tekintetét Emmán tartotta.
Emma felkapta a csizmáját, és elsuhant a férfi mellett, vissza a lányok elé.
– Valamelyikőtök ismeri Hisát? Vagy Rayt? – Ray neve hallatán páran összenéztek. – Ray ismeri Hisát, ő is a nap gyermeke, és… – Nem tudta befejezni a mondatot, mert a nagydarab férfi a derekánál fogva a magasba emelte, és a vállára dobta.
– Tegyél le! – Emma a férfi fejéhez vágta a csizmáját, de az mintha meg sem érezte volna a fájdalmat. A kijárat felé tartottak, és Emma tudta, amint belép a szalagok közé, elveszett, márpedig így is sok időt elvesztegetett, és minden egyes perccel, minden egyes felesleges légvétellel Ray közelebb kerül a bitóhoz. A vaskos karok szorítása semmi volt ahhoz a kínhoz képest, ami a mellkasát egyre jobban összepréselte.
Lehajította a csizmáit, sebesen az oldalához kapott, kirántotta a tőrét, és a férfi tarkójának szegezte.
– Tegyél le! – sziszegte, ezúttal halkan, fenyegetően.
A férfi így tett. Emma maga elé emelte a tőrt, farkasszemet néztek, miközben a másik tőrét is kirántotta a tokjából, de ellenfelének arcizma se rándult. Túl nagy és túl erős volt ahhoz, hogy akár egyetlen mozdulattal kitekerje Emma kezéből a fegyvert.
Emma a szeme sarkából sárga foltra lett figyelmes, mire kockáztatott, és egy pillanatra elszakította tekintetét a férfiról, és a sötét lány mögé ugrott. Egyik tőrét a lány torkának, a másikat az oldalának szegezte.
Mögöttük valaki felsikoltott.
Emma oldalra fordult, magával vonszolva a sötét lányt is. Hol a jobbján lévő férfit, hol a balján sápadozó szajhákat figyelte.
– Utoljára mondom, vezess lady Alasához – förmedt a férfira. – Vagy elvágom a lány torkát.
– Karu, kérlek – nyekeregte a lány. – Tedd, amit mond.
Karu inkább tűnt kétkedőnek, mintsem dühösnek vagy rémültnek. Talán nem egy ittas, feldúlt őrrel bánt már el, és egy pengével hadonászó leányban akaratosságot, és nem veszélyt látott. Morgott.
– Az ajtajáig kísérlek, ott elengeded Selinet, és rajtad múlik, a lady beenged, vagy sem.
– Legyen.
– Kövess!
Karu a leplek felé fordult. Emma visszacsúsztatta egyik tőrét, belemarkolt Seline hajába, mire a lány halkan felkiáltott, fejét hátradöntötte, hogy enyhítse a fájdalmát. Emma a hátához nyomta a másik pengét.
– Szedd a lábad! – Lábfejével meglökte a lány bokáját, mire az elindult.
A leplek mögött szerteágazó folyosók feküdtek, díszes ajtók és pihenősarkok mellett haladtak el, minden egyes fénylő kilincs, gondosan ápolt szőnyeg és minden illat a gazdagságot hirdette. Emma sose hitte volna, hogy Szabad Földön léteznek ilyen helyek. Néhány ajtóból hüledező lányok figyelték különös menetüket, mögöttük belesve baldachinos ágyakat, étellel megrakott asztalokat, fürdődézsákat pillantott meg. Ez idáig úgy vélte, ő és a családja jómódúnak számít, saját házzal bírtak, még ha kicsi és télen nyirkos is volt, de az övék. Mostohaapjára kiváltságosként tekintett, az őrök szolgálatában állt, ő meg saját vállalkozást vitt, az anyjának már csak a háztartás maradt, sosem kellett klittek után koslatnia. Ezen a helyen, ezen lányok mellett mégis nyomorúságosnak és büdösnek találta magát.
Csigalépcsőn haladtak felfelé, egészen egy szűk kis folyosóra, melyet fémkorlát szegélyezett. Emma lopva lepillantott, a mélység megszédítette, lába megremegett, megállt, és Seline meg Karu is így tett.
Karu egy ajtónak csapta az öklét, és mire Emma észbe kapott, egy ősz hajú nő lesett ki az ajtó résén.
– Ez a lány itt a ladyt keresi. – Karu állával felé bökött, a nő kijjebb merészkedett, és nagyra tágult a szeme a szorongatott helyzetben lévő Seline láttán. – Valami Misáról akar vele beszélni.
– Hisa – javította ki Emma.
Az ajtó visszacsukódott. Emma nem tudta mire véli ezt. Hiába volt nála a fegyver, mégis tehetetlenség és zavar keveredett benne. Mi van, ha nem engedik be? Törje rá az ajtót a ladyre? Fogjon rá is fegyvert? Kínozza, amíg nem segít? Sav kúszott felfelé a torkán a gondolatra, hogy erőszakosan kell fellépnie egy idős, ártatlan nővel szemben. Jót akar cselekedni, mondogatta magának, de a kételyek nem hagyták nyugodni. Vajon a jó cél feljogosítja arra, hogy az elveit a sárba tiporja?
– Engedd el Selinet! Megegyeztünk.
Emma nagyot nyelt, eleresztette Seline haját, és remegve Karu felé lökte. Seline a hajtövét dörzsölgetve meredt rá, ajkait durcásan csíkba húzta.
– És most add ide a tőröket! – intett Karu.
– Azt már nem.
Izzadt tenyerét még jobban a markolatra feszítette, és egyenesen Karura célzott.
Az ajtó kinyílt, az idős hölgy csak a lassúságának köszönhette, hogy nem rohant bele Emma tőrébe.
– Lady Alasa hajlandó beszélni veled, de ezt kint kell hagynod – mutatott a pengére.
Karu győzelemittasan kinyújtotta a kezét, és Emma ugyanilyen önfeledt vigyort erőltetve az arcára a nő kezébe helyezte a tőrt, és még mielőtt Karu szólt volna a másodikról, előrántotta, és azt is átnyújtotta. A nő úgy fintorgott, mintha nyálkás kígyót fogna, miközben kitárta az ajtót, és beengedte maga mellett Emmát.
Üres, leplekkel körülvett szobában találta magát. Az anyagok vékonyabbak voltak, talán selymek, a szél szelíden táncoltatta őket.
A zár kattant.
Emma megperdült, a nőt nem látta. Riadtan lépett az ajtóhoz, megpróbálta kinyitni, de a zár nem engedett.
Csapdába csalták.
Ököllel a fára ütött, ujjai zsibogni kezdtek. Vastag, tömör ajtó volt, meg sem rezzent.
Az ablakok. Valahol a leplek mögött ablaknak kell lennie, bőrén érezte a szellőt, a beáramló friss levegőt, ami kiűzte a helyiségből a házat átitató tömény aromákat. Ahogy beljebb lépdelt, mögötte súlyosan leereszkedett egy lepel, elfedve az ajtót. Az ijedtség verejtékcseppeket szült Emma tarkójára.
– Azért jöttél, hogy kérdezz. Hát hallgatlak – szólalt meg egy rekedtes hang, közvetlen közelről.
Zihálva a hang irányába perdült, a leplek mögött suhanó árnyékot vett észre.
– Lady Alasa? – kérdezte kétkedve. Sosem látta a nőt, de biztosra vette, ha ez egyszer megtörténik, tudni fogja, kivel van dolga, de egy árny bárkit rejthetett, a ladyt vagy egy csalót is.
– Ez lenne a kérdésed?
A higgadt, hangsúlytalan szavak Emmát óvatosságra intették. Lesz, ami lesz, gondolta, és a lényegre tért.
– Hisát keresem.
– A Bűnösök-temetőjében leled. – Egyszerű, gyors válasz. Emma nem erre számított.
– A temetőben él?
Az árny eltűnt a lengedező leplek kavalkádjában.
– Érdekes kifejezés. – A hang Emma mögül érkezett, és hosszas csend követte. – De igen, egyes holtaknak nem jár áldott temetés, csak úgy elföldelik őket.
Emma meredten állt, nem hallotta a nő légvételeit vagy lépteit, de tudta, hogy körbe-körbejárkál, játszadozik vele, mint macska az egérrel.
– Halott? Nem – felelte keményen. – Maga téved.
– Saját szememmel láttam a tetemét és a sírját is.
A szavak, mint súlyos kövek vágódtak a testének, ránehezedtek. Hisa nélkül sose jutnak be Rayhez. Hisa a kulcs. És most ez az árny itt azt mondja, Hisa halott.
A füle is zúgott, úgy zakatolt a szíve, a leplek hullámzásába beleszédült.
Szilárd elhatározása, hogy megmenti a barátját, a tervek, amiket Joef felvázolt, mind darabjaira hullottak, és velük együtt ő is.
Amira Stone 