Ötödik fejezet

Az erdőt csak hallomásból ismerte, sosem volt ideje az utcákat róni, kóborolni, mint az árváknak. A gyerekkorát az ivóban töltötte, kezdetben egy hordón ülve, láblógatva figyelte, miként szolgálja ki apja a férfiakat, miként egyezkedik a szállítókkal, és hogyan veri át a részegeket. Emma elleste a praktikákat, hallgatta a pletykákat, és két évvel ezelőtt, amikor apját elvitte a szüntelen köhögés, ő foglalta el a pult másik oldalát.

Csak remélni tudta, hogy a temetőről elkapott kósza mondatok igazak, és jó irányba tart.

A Bűnösök-temetője a várost határoló sziklák északi oldalán feküdt, közel – túl közel – a hídhoz. Állítólag az erdő magas fáiról látni lehetett a hidat, de ha valaki rápillantott, izzó lávaként folyt ki a szeme. Emma ezt balga szóbeszédnek vélte, ahogy sok más rémhistóriát is, a gyomra mégis kocsonyaként remegett. Mi van, ha a mesék igazak?

Az üres kőfejtő murvás talaján állva felfelé tekintett. Az erdő a sziklákon terült el, a szélen növekvő fák gyökerei félig a levegőben lógtak, a bányászok már kivájták alóluk a hegyet. Meredek, de könnyen járható út vezetett a peremre, melyről kijárt ösvény indult keletre, a város felé. Neki viszont a másik irány kellett, a sejtelmes és ismeretlen vidék, a Bűnösök-temetője.

Egyenesen haladt tovább, balról éles kövek, hasadékok kísérték, jobbról egekbe nyújtózkodó ágak, derékig magasodó dudva. Minden lépésnél kavicsok csikorogtak a talpa alatt, csak előre meredt, a temetőt kereste, a szakadék felé nézni se mert, nehogy megszédítse a mélység, vagy a híd varázsa lecsapjon rá.

Alig pár perc után korhadt deszkára figyelt fel, melyre írást és egy nyilat véstek. Megkönnyebbülten kifújta a levegőt, és követve a jelet belépett a fák sűrűjébe. Hűsítő árnyék vetült rá, izzadt testére üdítően hatott.

Rémísztő árnyaknak nyomát se lelte, Tuvi átkozott helye nem volt más, mint egy elfeledett temető, melyet a természet leigázott. A vastag avarból itt-ott törött, megkopott lécek álltak ki, egyiken se szerepelt ábra, névtelen, sivár sírokat jelöltek, a bűnösök nyughelyét. Kivéve egyet, amely körül gondosan kigyomlálták a gazt, és friss virág kókadozott előtte. Emma egyből sejtette, hogy ez annak a Hisának a sírja lehet, akiről lady Alasa beszélt, és aki feltehetőleg a kis Hisa anyja. A gondolat erejéig szemlélte a fejfát, a lágyan zizegő fák hangja megnyugtatta.

A sír mögötti ösvényt követve, hosszas sétára számított, de a fák hamar ritkulni kezdtek és meglátta a kis tisztást, rajta a düledező faházat, a kéményéből hajszálvékony füst szállt felfelé. Virágok és fűszerek illatát fújta a szellő, olyan szagokat, amelyek Emmát Hisára emlékeztették. 

Egyenesen a házhoz sietett. Odabentről csörgést, csattogást hallott. Kopogott, majd választ sem várva benyitott.

Emmának ezer meg egy mondandója akadt, sebesen kívánt elhadarni mindent, és együttműködésre bírni a kislányt, de amint meglátta őt, a szavak a torkára forrtak.   

Hisa egy rotyogó kondér fölé hajolt, a fakanalat őrült módjára járatta benne, haja csapzottan tapadt a homlokára. Levendula és valami kesernyés aroma lepte be a falakat. Hisa megperdült, kutatva nézett körül.

– Mindjárt kész vagyok.

Emma próbálta követni Hisa tekintetét. A kis faház nem sokkal volt nagyobb, mint a konyhájuk, a szemközti falakhoz tolt ágyak között éppen csak elfért a kétszemélyes asztal és a székek. A falakon durván vágott élű polcok sorakoztak, furcsa és bizarr üvegcsékkel és felgyűrt szélű könyvekkel. Mindkét ágy vetetlenül várta, hogy valaki rendbe tegye őket.

Elégedettség és bosszúság éledt Emmában. Eddig is érezte, hogy Hisa nem árva, de a berendezés láttán már biztosra vette.

– Azt levennéd? – A kislány a tűzhely feletti polcra bökött, amely telis-tele volt kicsiny üvegcsékkel.

Emma megfontoltan belépett a házba, oldalazva elhaladt az ágy és a szék között, a kislány mögé állt, és leemelte az egyik üveget. Hisa kikapta a kezéből, és a kondérban lévő sűrű löttyből óvatosan átmért egy adagot.

– Még meg kell dermednie – magyarázta. – Ez a legerősebb gyógyír, amiről tudok, úgy hat a félholtakra, mintha alvó embert ráznának fel álmából. Viszont rövid ideig tart, egy óra – az ajkába harapott. – Talán annyi se. – Egy szövetdarabot kötözött az üveg szájára, aztán az asztalon lévő batyuba helyezte.

Emma tiszta gyolcsot és még több üvegcsét vett észre.

Homlokára barázdát véstek a gondolatok.

– Honnan… – Lenyelte a szavakat, a kíváncsiságától egy gyors fejrázással megszabadult, nem volt ideje kérdezz-felelek játékot űzni a kislánnyal.

– Láttam, hogy Ray megsérült, szüksége van rám, benned meg túlteng a tettvágy. – Hisa határozottan felnézett rá. – Valami azt súgja, nem azért kerestél fel, hogy bocsánatot kérj.

Emmának minden testrésze megfeszült, ahogy próbálta visszatartani tenyere viszketegségét. A mázsás súlyú bányászoktól sem viselte el a szemtelenséget, a tudálékosság meg egyenesen zabossá tette, és ez a kislány egyikben sem szenvedett hiányt. Emma úgy érezte, Hisa mellett nem az ő kezében van a gyeplő, és ez piszkosul rossz érzéssel töltötte el.

Hisa az ágy mellé térdelt, lehajolt, és kihúzott alóla egy kancsót. Felemelte, nehéznek tűnt, szuszogva egyensúlyozott vele.

– Fogd!

– Mi ez? – Emma vonakodva átvette a kancsót, leemelte a tetejét, és sötét, szurokszerű folyadékot pillantott meg.

– A sűrített változatát használják testfestéshez. Feltűnő jelenség vagy, de ha ezt rád kenjük, máris olyan leszel, mint a többi itteni lány.

– A szén is megteszi.

– Meleg van, az az izzadságtól lefolyna.

Emma kedvtelen nyugtázta, hogy újból csatát vesztett a kislány találékonyságával szemben.

– Lemosható? –  kérdezte, mivel szerette, hogy más, hogy eltér a többségtől, ettől egyedinek és erősnek vélte magát, olyannak, akit az égiek is arra teremtettek, hogy kitűnjön a tömegből.

– Pár nap után… azt hiszem. Nem ártalmas, bíznod kell bennem.

Emma a vetetlen ágyakra, a síron nyugvó friss virágokra, a házban lévő könyvekre gondolt. Orrát, mintha a hazugság bűze csavarná, megvetően felrántotta.

– A bizalom drága ajándék, és én igen fukar vagyok.

– Egy a célunk.

– Mi is pontosan? – Az asztalra csapta a kancsót, és fenyegetően keresztbe fonta a karját maga előtt.

– Ray. – Hisa csak ennyit mondott, de Emma érezte a levegőben a ki nem mondott szavakat, amik élesen belemartak.

– Folytasd!

– Távol kell tartanunk a király családjától. Ki kell hoznunk a zárkából, és a lehető legmesszebb vinni ettől a helytől.

Csalóka gondolatok, melyek Emmát még inkább óvatosságra intették.

– Tényleg az őrök felcserének a tanonca vagy?

– Ha így lenne, engem is keresnének, nem csak a gyógyítót.

Emma morgott.

– Bizalomról beszélsz, miközben hazudtál nekem.

– Ray akarta, hogy azt mondjam, különben sosem engedtél volna Matu közelébe. Ugye? – Hisa gőgösen a szemébe nézett. – De ez már nem számít. Most mindent úgy fogok tenni, ahogy kéred, és miután végeztünk, eltűnök az életedből, ha azt kívánod. Jelenleg Ray érdekében viszont össze kell fognunk, ezt te is tudod. Ezért vagy itt.

Emma hosszan hallgatott, fájt beismernie, de Hisának igaza volt, mint majdnem mindig. Bizalom ide vagy oda, annyira szüksége volt a kislányra, hogy még lady Alasával is képes volt alkut kötni, de az is kellett, hogy a szöktetés tervszerűen haladjon, és Hisa ne a maga feje után menjen. Úgy tűnt, ha ideiglenesen is, de sikerült Hisát engedelmességre bírnia.

Elégedetten bólintott, és felvette a kancsót.

– Sietnünk kell!

Először a kisház mögötti patakhoz mentek, ahol Emma egyre hevesebb szívveréssel, türelmetlenül tűrte, hogy a kislány aprólékos mozdulatokkal, idegőrlőnek tűnő lassúsággal rákenje lisztfehér pilláira és szemöldökére a fanyar folyadékot, aztán ugyanilyen lomhán a hajával is megtegye ezt. Miután végeztek, Emma csak egy pillantást vetett a víz tükrére, melyből anyja fiatalabb mása nézett vissza rá. Vajon Emi egy ilyen gyermekről álmodott? Keserűségét leplezve egy követ hajított a vízbe, mely hangosan csobbant, és a tükörképpel együtt elsüllyedt.

Visszamentek a kisházhoz, felmarkolták a batyut, és rohanvást hazaindultak. Matu a kapu elé tákolt padon ücsörgött, lépteiket hallva azonnal felpattant, és nyújtotta is a karját a levegőbe, hogy Hisa átölelhesse. Emma bosszúsan forgatta a szemét, előrecaplatott, és a konyhába érve leült Joef mellé, aki előtt egy súlyos vaskarika pihent, rajta közel harminc kulcs.

– Ez varázslatos. – Joef alig bírta levenni a tekintetét Emmáról. – Rád sem lehet ismerni, olyan… olyan lettél, mint Emi, és mégis, valahogy más. Semmilyen.

Emma is így vélekedett, ezért gyorsan témát váltott.

– Melyik kulcs kell nekünk?

– Ez a lejáraté – bökött a legnagyobb rézkulcsra. – A többi a zárkáké.

– Vagyis ezt az egészet be kell csempésznünk? – Emma előbb felemelte a kulcsokat, majd a kebléig érő Hisára nézett. – Túl nehéz. Szét tudod szedni, hogy madzaggal a lábaira erősítsük? Úgy nem zörög, és talán a mozgásban sem fogja akadályozni.

Joef bólintott, és azzal fel is állt, elhagyta a házat. A következő percben fémes csattanások zaja szűrődött be az udvarról, közben Matu mosollyal az arcán ebéddel kínálta őket. Emma egy falatot se bírt leerőltetni a torkán, megvárta Joefet, aztán mind az asztal köré ültek, és halkan, suttogva, mintha a falak, a tárgyak is meghallhatnák őket, átvették a tervet. Lépésről lépésre. Újra és újra.

Abban mind megegyeztek, hogy az ivót nem zárhatják be estére, valakinek szemmel kellett tartania a felcsert, és gondoskodni róla, nehogy hajnal előtt kijózanodjon és elhagyja a Bányalovat. Joefet láthatóan megnyugtatta a döntés, miszerint Emi nem vesz részt a szöktetésben. Indulás előtt már csak egy dologra kellett választ keresniük: honnan szerezzenek dupla aljú szekeret, melyet közismerten a csempészéshez használtak.

– Elintézem. – Matu felemelkedett a székéből. – Beszélek Rebecával.

– Rebecával? – kérdezte Joef és Emma egyszerre.

– Bármire képes rávenni a vőlegényét. – Olyan közönyösen ejtette a szavakat, hogy abba Emmának a szíve is belefacsarodott.

Matu a szenvedésnek jelét sem adta, megszakadt szívnek, veszteségnek nyoma se ült torz arcán, fénytelen szeméből egy könnycsepp sem hullott. 

A fiúval ellentétben Emma nem tudta elfeledni, hogy Rebeca Matu gyermekét várja, és a baba jövője érdekében a lány a szerelem helyett a kényszerházasságot választotta. Keserű íz gyűlt a szájában, nem akarta, hogy Matu találkozzon a lánnyal, hallja a hangját, félt, hogy a mélyen elásott érzelmek a felszínre törnek, és valami őrültségre késztetik a fiút.

– A sertést az egyik szomszéd városba, azt hiszem, Kerjusba szállítják, az őrök minden ki-és beérkező szállítmányt ellenőriznek, és a finomabb darabokat egyből lefoglalják, ezért a hentes a húsok egy részét elrejti, hogy az ottani őrökkel is kereskedhessen. Amint megérkeznek a melegebb hónapok, este szállít, nehogy megköpjék a legyek az árut.

– Így nincs más dolgunk, mint rávenni a hentest, hogy ma este indítson útjára egy rakományt – Emma lelkesen elmosolyodott. – Ray a várost is elhagyhatja.

Mindent olyan pontosnak és tökéletesnek látott, hogy alig bírt megülni és nem rohanni egyenest a barakkhoz. Pedig még élelmet, vizet, ruhákat és némi klittet kellett összekészíteniük, hogy Rayt ne csak úgy nincstelen engedjék útjára.

Késő délutánra fordult az idő, amikor elindultak a barakk felé. Emma szoknyában, szoros kendő alá font hajával és tisztára sikált körmeivel egy gyógyító hatását próbálta kelteni, karján kosár himbálódzott, benne gyolcsok, gyógyírek és számára ismeretlen kenőcsök. Hisa mindösszesen annyit csinált, hogy fejét megadóan lehajtotta, és a bőrébe vágó kötelektől, a lábára erősített kulcsoktól feszengve lépdelt, akár egy szigorúan nevelt tanonc. Joef Matut kísérte, akitől a barakkra vezető utca sarkán elváltak, hárman folytatták útjukat.

Joef felkészítette őket, hogy a kapu előtt fél tucat őr és ugyanennyi nebesseni katona strázsál. Pár lépésre a céltól Emma mégis megtorpant, tétovázott. A harag morajló tengerként zúgott benne, és tartott tőle, az annyira gyűlölt férfiak jelenlétében áradatként fogja elmosni. Képes lesz undor nélkül rájuk nézni?

Joef biztatóan megérintette a karját. Emma enyhe mosolyt erőltetett az arcára, és lépésre bírta a lábát. Védtelennek érezte magát a tőrei és nadrágja nélkül, de tudta, ezúttal a szerénység és a báj a fegyvere, csorba és hamis fegyverek, melyekkel nem bánt jól.

A kapuhoz érve a vörös köpenyes őrök elállták az útjukat. Joef színlelt alázattal fordult feléjük, Emma még mostohaapja testtartását is esetlennek találta, csodálta képességét.

– Meghoztam a gyógyítót.

– Ez itt nem a vén Arty – szólt egy ősz szakállú, beesett arcú őr, aki dermesztő tekintettel nézett végig a különös trión.

–  Artyt nem leltem, és úgy hallottam, mások sem, ezért gondoltam…

– Na, mindig itt kezdődik a baj! – Az öreg a szavába vágott, és sandán a többi őrre meredt. – Gondolkodnak – mondta csúfondárosan, mire az őrök felnevettek.

A kopott – valaha talán barna – köpenyes katonáknak szemük se rebbent. Egy Joef korabeli fegyveres feléjük lépdelt, hegyes orra vörösre égett a napon. Megállt Emma előtt, árnyékot vetett rá.

– Bába vagy?

– Gyógyító.

– A söpredéké?

Emma felelni akart, de a viszolygástól gombóc nőtt a torkában.

– Igen – felelte Joef.

– És ő?

– A segédje.

– Megkérdezem a testőrparancsnokot, te is megteszed-e. Itt várjatok! – adta parancsba, és intett, mire a kapu dübörögve emelkedni kezdett, de éppen csak annyira, hogy a férfi lehajolva átférjen alatta.

Emma egy darabig viselte a többi férfi vizslatását, aztán jobbnak látta, ha elszánt tekintetével nem hívja fel magára a figyelmet, és a szoknyája szegélyét kezdte tanulmányozni. Szíve dobogását hangosabbnak találta a nehéz kapu hangjánál, és bár sosem hódolt az imádságnak – szerette a sorsát inkább maga irányítani, mintsem térdepelve könyörögni az égieknek –, most mégis csak az járt a fejében, hogy az égiek segítsék meg a tervüket.

A katona visszatérve intett a kapu másik oldaláról, hogy kövessék. Emma egy mély levegővétellel bátorságot öntött magába, aztán Hisával az oldalán megindult. A katona egy klittet hajított el mellettük, még hallották Joef hálálkodását. A megbeszéltek szerint Joefnek vissza kellett indulnia Matuhoz, hogy elkísérhesse Rebecához. A tervük legingatagabb részét képezte a dupla aljú szekér megszerzése, de póttervként még ott volt a Bűnösök-temetője, ott senkinek nem jutna eszébe keresni Rayt, vagy bárkit.

A kapu alatt átlépve még Emmának is meg kellett görnyednie, és amikor vissza akart egyenesedni egy testbe ütközött.

– Elnézését kérem! – Alázatosságot mímelve a földre meredt.

Sötét, fényes bakancsokat és ugyanolyan sötét nadrágszárat pillantott meg. A király egyik testőre, döbbent rá, levegőt sem mert venni.

– Ő lenne a gyógyító?

A testőr reszelős, mély hangjától Emma libabőrös lett.

– Azt állítja, uram – felelte a katona.

Emma hirtelen megérezte a testőr tenyerét a bokáján. Lélekben felkészült az átvizsgálásra, mégis minden olyan gyorsan történt, hogy megrezzent. A férfi mintha csak arra várt volna, hogy engedélyt adjon neki a folytatáshoz, pár lélegzetvételnyi ideig nem mozdult, aztán lassan, tüzetesen tapogatta végig Emma testét, centinként haladt felfelé, mígnem tekintetük találkozott.

Olyannak látta a férfit, mint anyja legelső kenyerét, meseszépnek, lágy megjelenéssel, melyben keménység és emészthetetlen nyerseség lakozik. A testőr arcvonásai tekintélyt parancsoltak, szeme gyanakvástól csillogott, és orrát enyhén felhúzta, mintha bűnt szimatolna. Emmában a levegő is meghűlt, pillája se rebbent, mígnem rádöbbent, hiába öltözött át és áztatta ráncosra a kezét, az egész napi rohangálás okozta verejték émelyítően körbelengte.

Hirtelen repült le fejéről a kendő, ahogy a testőr lerántotta, aztán a férfi ujjai a hajába szántottak, a sűrű fonatába, mintha bármit is odarejtett volna. Emma gerince mentén verejtékcsepp gördült végig. Ha a festék befogja a testőr kezét…

– A kosarat! – A testőr egyet hátralépett.

Emma átnyújtotta a kosarat, a férfi azt is feltúrta, minden üvegcse címkéjét elolvasta, és úgy tűnt, nem veszi észre a középső ujjára ragadt piciny fekete pöttyöt. Emma riadtan figyelte, így ostorcsapásként érte, amikor a férfi újra a szemébe nézett, olyan nyersen és kíváncsian, amitől végigborsódzott a háta. 

– Tudomásom szerint a barakk és a helyiek gyógyítója is férfi. Jól mondom?

– Igen, sir Haren – helyeselt a katona.

– Ki vagy? – szegezte Emmának a kérdést.

A férfi veszélyesen nyugodt hanglejtésébe Emmának az egész bensője beleremegett. Biztosra vette, helytelen válasz esetén nem habozna leszúrni őt.

– Arty részeg, nem tudtuk kijózanítani – kezdte Hisa kislányos fesztelenséggel. – A Ketrecmesternek segítünk. Én Hisa vagyok…

Emma ajka megrándult, amikor Hisa elárulta a valódi nevét, jobbnak látta átvenni tőle a szót, mielőtt őt is lebuktatja.

– Arty tanított meg minket pár dologra. Jelenleg nála tanonckodunk. Pár hete.

A testőr oldalra lesett, a mellettük álló őrre.

– Egy ideje már kérjük, hogy neveljen ki valakit a mesterségére, de azt hittük, közülünk fog választani, uram.

A testőr megkerülte őket, Emma a tarkóján érezte a férfi leheletét, mire az ő légvétele is irányíthatatlanul szaporább lett, ezért gyűlölte magát és a férfit is. Nem akarta, hogy esendőnek lássa, és titkon azért fohászkodott, hogy a férfi ezt az idegőrlő megfélemlítést egyszer visszakapja az égiektől. Szeretett volna ő lenni az, aki sarokba szorítja, de tudta, erre csekélyebb az esélye, mint arra, hogy valaha kijusson Szabad Földről.

Emma fonata oldalra billent, a testőr ellenőrizte a billogját, aztán újra eléjük állt, Hisát pillantásra se méltatta, úgy, ahogy azt Joef remélte.

– Neved is van, kékszemű?

– Rebeca – nyögte be az első nevet, ami az eszébe jutott.

A testőr visszaadta a kosarat, az üvegcsék megcsörrentek.

– Gyertek!

Emma el sem akarta hinni, hogy ez a gyanakvó férfi továbbengedi őket, és a tervük egy újabb részét kipipálhatják. Innentől Hisán volt a sor, hogy ellássa a sérüléseket, és odaadja Raynek a kulcsokat.

Sült hús és édesség illata terjengett a levegőben, az egyik épület felől dallamos zene szűrődött ki. Emma aggodalma elillant, a felismeréstől, hogy király és a kísérete dőzsöl, miközben Tuvi lakosainak a fele éhezik, újból harag töltötte meg a szívét.

Átszelték az udvart, aztán egy szűk pincelejárat, majd penészszagú folyosók következtek, a nyirkos levegő bántóan csapódott Emma izzadt testéhez. Végül egy fémajtó fogadta őket, a testőr kitárta, és előreengedte Emmáékat. Rácsozott ablakok és üresség fogadta őket odabent.

– Itt várjanak! – parancsolt rájuk a férfi, és távozott.

Hisa szorosan Emma mellé állt.

– Idehozzák őket, nem akarják, hogy lássuk a zárkákat.

Igaza lehet, gondolta Emma.

– Vedd le a kulcsokat, és tedd zsebre! – hadarta suttogva. – Ha együtt hozzák ide őket, Kein nem láthatja, ahogy átadod a kulcsokat. Majd elterelem a figyelmét, de ne akkor kelljen a csomókkal vesződnöd.

Emma letérdelt, letette a kosarat, és megragadta Hisa szoknyáját, segíteni akart kioldani a kulcsokat tartó madzagokat, de egy köhintés zaja megdermesztette. Rémülten oldalra kapta a fejét, és meglátta a fekete ruhás testőröket. Ketten voltak, erős testű, mogorva fegyveresek, akik fejüket lehajtva hangtalan beléptek a kis helyiségbe, és szoborként az ajtó két oldalára igazodtak, jobb tenyerük a kardjuk markolatán pihent. Szemmel tartották őket.

Emma feszülten a karjára csúsztatta a kosarat, és felegyenesedett. Szidta magát, amiért nem vette észre időben a testőrök közeledtét, és csak remélni tudta, hogy egy szavát sem kapták el.

Vártak.

A saját szaggatott légvételein kívül semmit nem hallott, a helyiségben senki nem mozdult. A percek óráknak tűntek, mintha az idő folyama elé gátat építettek volna.

Hisa egyszer csak hosszan sóhajtott.

Emma dübörgő léptekre figyelt fel.

Őrök jelentek meg, bakancsuk hangosan dübögött, ahogy ketten bekísérték Keint. Emma elnézett mellette, Rayt kereste, de a szűk ajtóban nem látott mást, csak a testőrt, aki taszított egyet Keinen, beljebb löködte, és mondott neki valamit, de Emma nem értette, hogy mit, mert megpillantotta a másik két őr karja között csüngő testet.

Gyorsan megrázta magát, hogy az arcára kiülő aggódás ne árulja el. Biztos csak leütötték Rayt, mert ellenkezett, hiszen olyan makacs, nyugtatgatta magát.

– Hölgyeim – a testőr gúnyos udvariassággal egyenesen felé fordult –, az őrök itt maradnak önökkel, nem eshet bántódásuk.

– Köszönöm, uram, de talán nyugodtabbak lennének a rabok, ha az emberei kint várnának. Úgysincs hova szökniük.

– Biztos benne?

Emma nagyot nyelt.

– Volt már dolgunk hasonlóval, nem kell féltenie minket. Bizton állíthatom, ilyenkor a fegyveresek jelenléte csak felzaklatja a rabokat. A kardok látványa csalogató a számukra.

Két őr összenézett, mire Emma a szapora szívverésétől alig kapott levegőt. Az őrök nem vesződnek a rabok ellátásával, így annak az esélye, hogy egy pár hete tevékenykedő tanonc bármilyen foglyot megvizsgáljon, igen csekély volt. Az őrök viszont meg sem mukkantak, helyette veszélyes mosolyt villantottak, mintha élveznék a király embereinek tudatlanságát. Mintha ők is csak annyira szolgálnák az uralkodót, mint a szabad földiek.

Emma összezavarodott, aggódott, hogy ez az új felismerés mit is jelent majd rájuk nézve.

A testőr morgott, aztán intett. Kiadta a parancsot a távozásra, majd a benti két őr átadta a helyét a kint ácsorgóknak, akik bevonszolták az eszméletlen Rayt, és lelketlenül a székre hajították. Kein egyből Ray mellé ugrott, megtartotta.

Emma mozdulni se bírt.

A helyiség pillanatokon belül kiürült, de úgy tűnt, az őrök a levegőt is magukkal vitték. Emma fuldoklott, szeme előtt elmosódtak a vonalak, csak azt a rengeteg vért látta, ami Ray testét borította.

Tudta, minden igyekezetüknek annyi, mert ha hat is Hisa csodaszere, mire eljön az este, annak elmúlik a hatása, és Ray nem fogja tudni átmászni a falat. 

Emma abban sem volt biztos, hogy Ray még életben van.


 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: