Nyolcadik fejezet

Matu egy sziklán ült, Tiiu szorosan mellette, ujjaik egybefonódtak. Emmának feltűnt, hogy mióta elindultak a városból, nem engedték el egymás kezét, vezették a sort, pedig a temetőig már ő is ismerte az utat.

A lombkoronák árnyékában megálltak. Joef visszafordult – Emma remélte, beletelik egy kis időbe, mire az őrök rájönnek mi köze hozzá, és addig megpróbál némi élelmet, innivaló és klittet összeszedni. Egy órát kért, és a feszültségtől terhes légkörben ez az egy óra végtelennek hatott, mígnem Tiiu lassan felállt, talpa alatt faágak reccsentek.

– Nekem is haza kéne mennem, van némi pénzem, és gyógyírekre is szükségünk lehet.

Emma képtelen volt elfeledni Ray szavait, miszerint kérte Tiiut, keresse fel lady Alasát. Az a vén nő kígyófajzat módjára vadászik rá, és mindezt egy átkozott információért. Különben is, ha Rayt veszni hagyta volna, a kislányon miért segítene? És Tiiu is miért segít nekik, ahelyett, hogy a fivére kérését teljesítené? Emmának zsongott a feje a kérdésektől, de egyben biztos volt, az ivóval történtek után nem engedhette Tiiut a lady közelébe, és ennek egy módja akadt: ha szemmel tartja a kislányt.

– Veled megyek – szólt oda Tiiunak.

Tiiu nem ellenkezett, a kitaposott ösvényre lépett, amely a kis faházhoz vezetett. Emma gyomrát megülte a látvány, már tudta, hogy azok a falak Ray otthonát jelentik. Ránéznie is kínszenvedés volt, az árulás és a bizalmatlanság ékes jeleinek vélte. Csak most tudatosult benne, mennyire fáj neki a felismerés, hogy a legjobb barátja titkokat őrizgetett előtte, miközben ő az életét is kockára tette miatta. A jövője odaveszett, a családja üldözött lett, és mindez azért, mert segíteni akart Raynek. Haragudott rá. Haragudott, mert úgy könnyebb volt elviselni a hiányát.

Tiiu nem ment be a házba, megkerülte azt. Emma gyanakodva felvonta a szemöldökét, és követte őt a ház oldalához. A kislány a deszkákba ütött rozsdás szegek egyikéről leakasztott egy ásót, a nyele a feje fölé nyúlt. Mögöttük egy kisebb területnyi felásott föld feküdt, csak a kitüremkedő sorok árulkodtak arról, hogy valaki már bevetette őket, feltehetőleg hagymával és répával, ezek voltak azok, amelyet a legtöbb helybéli meg tudott termelni.

Tiiu esetlenül vágta az ásót a földbe, egyik lábával rátámaszkodott, aztán próbálta kifordítani a talajt, de alig egy félásónyit sikerült. Emma sejtette, hogy Ray feladata volt a földművelés, bár nem tudta elképzelni a fiút, amint jókedvűen dalolgatva kapálgat. Zsörtölődve, na úgy már igen, és mindezt a húga miatt tehette, hogy magányában legalább a gyomlálással és veteménnyel eltölthesse az idejét.

Most viszont az idővel fukarul kellett bánniuk.

Csípőre vágta a kezét.

– Megkérdezhetem, mit csinálsz?

– Pénzt keresek.

– Nocsak! Ray annyit kuporgatott össze, hogy még rejtegetnivalóra is futotta?

– Ezt még atyám ásta el.

– Honnan lopta, hogy rejtegetnie kellett?

Tiiu mogorva pillantással jutalmazta a kérdést, Emma egyből megbánta a szavait. Magyarázkodás vagy bocsánatkérés nem jött a nyelvére, helyette megragadta az ásót, és odébb taszította Tiiut. Nem tudta, mit kell keresnie, csak hányta a sötét, darabos földet, mígnem a fém valamit átütött, és a nyél megcsúszott a kezében, végighasította a tenyerét.

Emma feljajdult, aztán hangosan káromkodott. Lehajította az ásót, a fájdalomtól a fogát összeszorítva meredt a vágásokra. Nem volt mély a seb, éppen csak karcolásnak mondható, de piszkosul égette a bőrét. Átkozta azt a korhadt faládát, amit talált.

Tiiu sebtiben letérdelt, és kaparni kezdte a földet, mígnem ki tudta emelni a széttört ládát. Leporolta a tetejét, és óvatosan felnyitotta. Emma ócska pergameneket, madzaggal összekötött lapokat – melyek egy részét az ásó kettévágott – és sárgás fémdarabkákat pillantott meg. Tiiu felpattant, és berohant a házba. Emma kihasználta az alkalmat, és közelebbről is megnézte a láda tartalmát, áttúrta az írásokat, a közte lévő fém élesen csörgött.

Tiiu csattanó léptekkel rohant vissza, egyik markában egy zsákot tartott, a másikban híg folyadékkal teli üvegcsét meg némi rongydarabkát. Utóbbit átnyújtotta Emmának, és miközben Emma a löttyöt a tenyerére öntötte, addig Tiiu a zsákba borította a kiásott tárgyakat.

– Itt egy árva klitt sincs. Hazudtál nekem! – Emma elhajította az üveget, a tenyere köré tekerte az anyagot, és felegyenesedett. Vérmesen fújtatva meredt a kislányra.

– Mert ez itt arany – felelte Tiiu.

Emma egy bólintással nyugtázta a hallottakat. Még sosem látott aranyat, és Tiiu szavahihetőségét is megkérdőjelezte, de ezt mégis elhitte. Az arannyal nem a szabad földieket, hanem az őröket lehet lefizetni, és erre nagy szükségük lesz, ha be akarnak jutni egy városba. Márpedig felkelés ide vagy oda, ő nem tervezte az erdőben bujkálva leélni az életét. A céljai egyre csak nőttek: túlélni, életben tartani a családját, új életet kezdeni, esetleg egy másik ivót nyitni, megbosszulni lady Alasa tettét, és elbánni a testőrparancsnokkal. Utóbbit elvetélt álomnak gondolta, de nem tudta kiverni a fejéből a férfi arcvonásait, az átható, kihívásra csalogató tekintetét, megvető viselkedését.

Tiiu a hátára hajította a zsákot.

– Összeszedem a gyógyíreket, és mehetünk.

– Az a sok írás minek? Csak teher lesz az úton.

– Atyám, az ő atyjának és az ő atyjának az írásai, ennyi maradt a családomból.

Emma sóhajtott. Nem is akarta tudni, ha a pergamenek ennyire jelentősek, miért lapultak a föld alatt, egy időrágta ládában.

– Te tudsz olvasni – jelentette ki szárazon. – Ray is tud?

– Ő tanított meg a betűkre, de sose hallottam olvasni. Nem volt rá ideje – motyogta zavartan. 

Emmának vissza kellett fognia magát, hogy a nyelve hegyén lévő igazságot, miszerint Raynek azért nem volt ideje olvasni, mert a megélhetésükért dolgozott, elfojtsa. Tiiu megnyúlt arca láttán sejtette, benne most tudatosult benne ez a gondolat.

Emma nyugtalankodott, minden izma üvöltött, hogy mozduljon, tegyen valamit, máskülönben elragadja a töprengés emésztő mivolta.

Talpát a földhöz csapkodva visszaindult a kis faházba, és segített Tiiunak zsákba pakolni az üvegcséket, gyógyfüveket, mielőtt visszaindultak volna az erdőbe.

A temetőhöz érve még megszólalni se volt ideje, a szemközti fák árnyékából Joef lépett ki, nyomában férfiak és nők bukkantak elő, ismerős arcok, akiket Emma vagy az utcákon, vagy az ivóban látott.

Emma úgy elvörösödött mérgében, mintha egy kemencében sütögetnék az arcát.

Az emberek megtorpantak a temető láttán, senki nem lépett annak a földjére, a legenda óvatosságra intette őket.

Joef Emmához sietett.

–  Arról volt szó, hogy ellátmányt hozol, nem pedig még több embert! – Emma Joefnek támadt.

– Ők mind csatlakozni akarnak a Felszabadítókhoz.

– Tegyék meg, nélkülünk – suttogta Emma, a feszültségtől remegő állal.

A nagyobb létszám több éhes szájat, lassabb tempót és feltűnést jelent, és ezeket hiányolta a legkevésbé.

– Megbízhatóak, mindet ismerem. Elegük van az őrök uralmából, a lázadást támogatják.

Emma emlékezett arra a napra, amikor először hallott a Felszabadítókról az ivóban, és aztán otthon elmesélte Eminek és Joefnek is a pletykákat. Utána Joef egyre furcsábban kezdett viselkedni, teltek a napok, mígnem egy viharokkal teli éjszaka az ég dörgései közepette bevallotta, már nem képes tovább tűrni az őrök uralmát, a lázadás híve lett. „Sokan vagyunk” – mondta akkor, és lelkesedése ragályként tapadt Emmára, aztán Matura is. Emma mégis úgy hitte, ha egyszer találkozik a Felszabadítókkal, nagyobb csapatra lelnek, mint amire gondolni merne, az eszébe se volt, hogy ők szállítsák ezt a csapatot. 

Joef közelebb hajolt hozzá.

– Van élelmük, vizük és pénzük. Szükségünk van rájuk.

Emma a bosszúsan farkasszemet nézett a nevelőapjával, majd átgondolta a dolgokat, és nagyot nyelt. Sóhajtott, és ebben a sóhajban benne volt a megadása, a csalódottsága. Álnoknak látta magukat, galád patkányoknak, akik kihasználják az emberek kétségbeesését, csak hogy magukat mentsék, mégis kénytelen volt belátni, nincs más mód. Ezek az emberek is csatlakozni akarnak a felkeléshez, akárcsak ők. Nekik ellátmányuk van, ők meg tudják az utat, azzal nyugtatgatta magát, hogy valójában egymás hasznára lesznek.

Az egyre növekvő felelősségtől a földre ejtette a tekintetét, meglátta Tiiu kicsiny lábát.

– Nem akarom, hogy tudják, Tiiu vezeti őket – morogta Joefnek.

Tiiu még gyerek, és a gyerekek irányába kevés felnőttnek volt bizodalma, főleg, ha ekkora a tét.

Joef Tiiura, majd Emmára nézett, egyszerre szólt hozzájuk, halkan, hogy csak ők hallják.

– Mi megyünk elől, úgy teszünk, mintha én irányítanék. Majd azt mondom, a barakkban meglestem egy térképet, onnan ismerem az utat. Rendben?

Emma megint csak sóhajtott, szeme sarkából látta Tiiu bősz bólogatását. Joef nagy léptekkel visszament az emberekhez, mire Emmából kiszakadt az őszinteség.

– Igaza van, de ezt akkor sem tartom jó ötletnek.

– Én sem. Túl sok a bányász – motyogta Tiiu.

– Tőlük nem tartok – vágta rá Emma, de akaratlanul is végigpásztázta az arcokat, egy fél tucat nőt számlált, akik egytől egyig feleségek vagy testvérek voltak, olyanok, akik mellett ott állt egy védelmező férfi.

A férfiak a koszos, nyúzott ruháikban, hátukra vetett batyujukkal és megszeppent tekintetükkel ártatlan fiúcskáknak tűntek. Továbbra sem mozdultak, és mint engedelmes kisgyerekek az atyai intelmeket, úgy itták Joef szavait.

– Pedig jobban tennéd, ha félnél. – Tiiu figyelmeztetése sejtelmesen csengett.

Emma kérdően a kislányra nézett, aki a letaposott ösvény felé fordult, háttal az embereknek.

– Ma vége van a tavaszi ünnepségnek, és ha ezek a bányászok holnap nem kapják meg a napi rinkot adagjukat, veszélyessé válhatnak.

Emma lopva Matura lesett. Miután a tűz torzzá égette a fiú arcát, és elvette a szeme világát, már nem vehette fel a rinkotot, a munkások kötelező italát, amit minden reggel megkaptak az őröktől. Az ünnepség idején is nyitva tartottak a mérőhelyek, a főtéren felállítottak egy bodegát, és a bányászok ott kérhették a fejadagjukat. Emma fizetett egy bányásznak, hogy kétszer álljon sorba, így szerezte meg Matunak a saját részét, de az elmúlt két nap eseményei elsodorták, ki is ment a fejéből a rinkot.

Matu két napja nem itta azt a bűzös, barna folyadékot, és azóta semmi érzelmet nem mutatott. Emmának eszébe ötlött, hogy talán nem Matu lelke vált sivárrá, hanem ez a rinkot hatása, és ha ez így van, a többi férfira is hasonlóan hathat.

– Ez biztos? – puhatolódzott. – Matu sem veszélyes.

– Ő más – lehelte Tiiu. – Ő… sok egyéb gyógyírt kapott a sérülésére, ami hasonlóan erősíti a testet, de azok sem tartanak örökké.

– Mi fog történni, ha nem kapják meg az adagot?

– Nem szeretnél a közelükben lenni, hogy ezt megtudd. – Pengeéles, baljóslatú szavak.

Emma ismét az emberekre meredt, és ezúttal nem tanácstalan és reménykedő arcokat látott, hanem több, mint húsz erős, tagbaszakadt férfit, akiknek izmukat a nehéz csákányozás edzette. Bármelyikük képes lenne egyetlen ütéssel ölni.

A félelemtől megremegett a gyomra.

Joef szélesen mosolyogva beszélt a bányászokkal, a szemekben fény gyúlt, az elszántság fénye.

Már nem volt visszaút.