Kilencedik fejezet

Emma visszacsatolta az övét, és mielőtt kilépett volna a bokor mögül, a tüskés ágak takarásába tolta a zsákot. Fásultan indult a tábor felé, ásított. Előző nap feszített tempóban haladtak, csak éjszakára álltak meg enni és pihenni, és Tiiu úgy saccolta, ezzel a gyorsasággal három nap alatt elérhetik Harmont. Mára már tudták, erre semmi esélyünk sincs.

Emma megdörgölte a nyakát, bőre viszketett a két napos kosztól és izzadságtól, de nem engedett a közelben csörgedező patak hívó szavának. Szemmel kellett tartania a férfiakat, akiknek a hangulata rohamosan romlott, ébredés után többsége enni sem akart, csak zsörtölődtek, hol a hőségre, hol a csipogó madarakra, vagy éppen egymásra. Emma nyugtalanul vizslatta őket, látta a zavart tekintetüket, a lázas remegésüket, és hallotta akadozó légzésüket. A nőknek is feltűnt a változás, tréfát űztek az erős, de a sétát nem bíró férfiakból, és Emma fülének minden csipkelődés fahasáb volt a bányászok dühének izzó parazsára. Várta a tüzet, amit Tiiu megjósolt.

Dél körül járhatott, amikor letáboroztak, mert az egyik férfi rosszul lett, kettő meg azóta is valamelyik bokorban gubbasztott, éppen csak inni támolyogtak elő, de a víz sem maradt meg bennük. Emma körbejárta az embereket, egy-egy kedves szóval megnyugtatta a nőket, és közben fürge mozdulatokkal elcsent némi élelmet, meg pár klittet. Tenyerét égette a pénz. A lopást nem vetette meg, de csüggedt, beteg embereket megkurtítani súlyosabb tehernek bizonyult, mint hencegő részegektől teljes árat kérni egy félig teli korsóért. Fuldoklott a szégyentől, mégsem bánta a tettét. A családjára gondolt, a jövőjére és a bosszúra, ami kútba esik, ha nem jutnak ki épségben a hegyekből.

Óvatosan, hogy mások ne lássák, bezsákolta az ellopott élelmet, aztán elvonult könnyíteni magán. A zsákot elrejtette, és felkészült az eshetőségre, ha maguk mögött kell hagyniuk a bányászokat. Csak az nyugtatta, hogy nem volt egyedül az aggodalmával. Amint kényszerpihenőre tértek, Tiiu Emivel az oldalán elment gyógyfüveket gyűjteni, Joef meg tüzet rakott, hogy Tiiu elkészíthesse a rinkotot vagy annak az ellenszerét, Emmát nem is igazán érdekelte melyiket, mert tudta, üst nélkül képtelenség bármilyen löttyöt megfőzni, márpedig egyik ember se cipelt üstöt magával. Emma hagyta, próbálkozzon csak a kislány, addig sem tartózkodott a férfiak közelében.

Ahogy közeledett a rögtönzött táborhoz, veszekedés zaja szűrődött felé. Felkapta a fejét és megsiettette a lépteit. Tudta, menekülő embereknek a hangtalanság értékesebb fegyver, mint a tőr, ezért hamarjában csendre akarta inteni a vitázókat.

– … a hegyen át rövidebb.

Emma megismerte Joef hangját.

– És ha hazudsz? Honnan tudjuk, hogy tényleg Harmonba, és nem a halálba vezetsz minket? Az őröknek dolgoztál! – Haragos, indulatos szavak. – Körbe-körbe járunk, mígnem minden erőnk elfogy, és akkor átadsz minket az őröknek.

Emma végre meglátta a dühödt hang gazdáját. Mino farkasszemet nézett Joeffel, fújtatott, sötét szakálla remegett, ahogy álla meg-megrándult. A fél arcára festett sötét vonalak, melyek mint egy térkép fedték egy kőomlás során szerzett sérüléseit, most egyenesen rémisztőnek hatottak. Mino nem a türelméről volt ismert, az ivóban is folyton morogva dobolt a pulton, ha csak egy percet is várakoznia kellett. Emma mégsem tőle ijedt meg, hanem a többiektől, akik szájtátva itták a férfi szavait.

– Elhitette velünk, hogy a Felszabadítók pártján áll, közben az őrök embere.

– Mino… – Joef óvatosan közelebb lépett a férfihoz, aki hátat fordított neki, és a társaihoz szólt.

– Kicsalt minket a városból! Így akarják csendben elfojtani a lázadást, hogy a többiek még csak ne is lássák, amint lemészárolnak minket.

Joef válla megereszkedett, de éppen csak egy pillanatig csüggedt Mino vádjaitól, máris kihúzta magát és határozottan a férfi mellé lépett, szembe a nőkkel, akikben ott rejlett a józanság.

– Itt a családom, és nem tenném kockára az életüket. Mi is egy jobb életre vágyunk, akárcsak ti, és ezért hajlandóak vagyunk küzdeni. Veletek.

– Tüzet rakott! Mégis kit akar idecsalni a füsttel?

– A hegy túloldalán vagyunk, távol Tuvitól és Kerjustól is.

– Ezt mondja ő! – Mino Joef felé perdült. – De miért kéne hinnünk neked?

Mino vállon taszította Joefet. Joef megtántorodott, egyet hátra lépett, hogy visszanyerje az egyensúlyát.

Emma ezt már nem nézhette tétlenül, ha a bányász viszályt szít az emberek között, akkor meglincselik őket, még mielőtt elmenekülhetnének. Meg kellett állítania. Jobb tenyerét görcsösen a tőre markolatára szorította és megindult Mino felé, aki még egyet lökött Joefen.

Emma nagy levegőt vett, bosszantotta, hogy Joef továbbra is higgadt, harag helyett csalódottságot látott az arcán.

– Hazugság, hogy láttad a térképeket, csak egy rohadt lovász vagy! – Mino ökle Joef állán csattant.

Joef a földre rogyott.

Emma kirántotta a tőreit és két nagy lépéssel Mino előtt termet.

Mino kissé előre dőlt, lecsapni készült a térdelő Joefre.

– Ha még egyszer megütöd, ezeket a hátadba állítom! – Vakmerően emelte fegyverét Minora, nem ez volt az első alkalom, amikor elejét kellett vennie egy verekedésnek.

Mino megfordult, és azzal a lendülettel Emma tüdejéből kiszaladt a levegő. A szeme is fennakadt a gyomrát ért ütéstől. Az őrült fájdalomtól összeesett, egész testében remegett, ahogy küzdött az ismeretlen kínnal. Tőrei kihulltak a kezéből, a hasához akart kapni, de a hátán találta magát. Már nem csak a mellkasában érzett nyomást, hanem a csípőjén, a lábain is. A levegőt kapkodva próbálta megemelni a fejét. Előbb a rá nehezedő Mino arcát pillantotta meg, aztán a magasba emelt kezét, amiben fém csillant. Az egyik tőre.

– Most nincsenek itt a vérebeid, hogy megküzdjenek helyetted.

Emmának minden izmát rettegés szorította.

– Vaú! Itt vagyok. – Matu karja a férfi nyaka köré feszült, és Emma homályos tekintetén át úgy érzékelte, mintha Matu végignézne rajta, ellenőrizve az állapotát, aztán Mino füléhez emelte sebes ajkát. – Lehet, hogy vak vagyok, de megérzem, ha megmoccansz. Mielőtt lesújtanál, kitöröm a nyakad.

Egy csillanás, ennyi is elég volt, Emma felfogta, hogy Mino nem ijedt meg, hanem lendítette a karját, lecsapni készült.

Emma összeszorította a szemét, szinte érezte a húsába vájó pengét, a halál bűzös leheletét, a nyögését, aztán egy tompa puffanást.

Csend vette körül, csak a fák levelei zizegtek.

– Jól vagy?

Emma félve nyitotta ki a szemét, alig akarta elhinni, hogy él. Matu állt felette, mosolyogni próbált, de ijesztő szájhúzás lett belőle. Emma lassan oldalra fordította a fejét, látta Mino mozdulatlan testét, ahogy arccal a földön hevert.

– Meghalt? – zihálta Emma.

– Nem – felelte Matu. – De megfog, ha még egyszer kezet mer emelni valakire. És ez rátok is igaz! – Matu a többi férfi felé fordult, mintha tudná, pontosan hol is ülnek. – Nem mi vagyunk az ellenség, hanem az őrök, akik rászoktattak titeket a rinkotra. Amiatt viselkedek így. Tudom, mit beszélek, én is közétek tartoztam, és minden nap megittam a magam adagját. Úgy hat, mint a szesz, felpezsdít, erőt önt a lelkekbe és a hatása alá kerültök, de…

– Szereznünk kell! – kiáltotta az egyik férfi.

– Valaki menjen vissza Tuviba.

Ezen szavak hallatán Emma idegszálai megfeszültek, érezte a sürgetést, ami menekülésre sarkallta. Megpróbált felülni, az oldalára dőlt és a könyökére támaszkodva feltolta magát, a hasában a nyomás nem csökkent, felfelé kúszott a torka felé. Egy kéz nyúlt a hóna alá és talpra segítette. Emma felnézett a vérző szájú Joefre, tekintete nyugtalanságról árulkodott.

– A rinkot megbetegít titeket és elveszi az eszetek. – Matu egyre vadabbul magyarázott. 

Egy nő pattant fel, olyan alacsony volt, hogy éppen csak a gubbasztó férfiak fölé magasodott. Aránytalanul nagy szemével majdnem felnyársalta Matut.

– Akkor te miért nem vagy beteg?

– Van egy főzet, ami helyrehozott, Emi és Tiiu azért járja az erdőt, hogy összeszedjék a hozzávalókat, és Tiiu nektek is elkészíthesse.

– Nem engedem, hogy a fivérem holmi ismeretlen szert bevegyen, amit ráadásul egy gyerek készít. – A sűrű fák felé bökött, ahol a testvére küszködött.

A bokrok megrezzentek, görnyed hátú, holt sápadt fiú lépett elő, arca erőteljesen verejtékezett, inge a mellkasára tapadt. Emma alig ismert rá a nemrég még vonzó, csintalan tekintetű bányászra.

– Bármi is az, beveszem – nyögte a fiú.

– De…

A fiú a nővérébe fojtotta a szót.

– Vagy kiszáradok és itt döglök meg, vagy visszakullogok a városba és halálra dolgoztatnak a bányában. Nincs vesztenivalóm, jöhet az a valami – nyújtotta a karját Matu felé.

– Idő, mire elkészül – szólt Joef.

Emma morgott egyet, de inkább nem szólt az üstről. Ha Matunak és Joefnek sikerül lenyugtatnia az embereket, akkor megússzák a lincselést, és elosonhatnak.

Mino még mindig nem tért magához, Joef az ajkát törölgette, miközben Matu mellé állt és felváltva feleltek az emberek kérdéseire. Mennyi idő? Hogyan hat? Mi lesz utána? Mikor mehetünk tovább? Mi van, ha elfogy az élelem?

Emma szédelgett a hányingertől. A fák közé bukdácsolt, elege volt mindenkiből, egyedüllétre vágyott. Joef vette a nyakukba a többieket, hát foglalkozzon ő velük, számára már a gondolat is megterhelő volt, hogy miatta kell menekülnie az egész családjának, és a szépen felépített élete szertefoszlott.

Leereszkedett egy fa tövébe, a földön tekergő borostyánindák leveleire. Lábát a mellkasához húzta és visszafojtotta könnyeit. Eddig egyetlen dulakodás sem rémítette meg, italtól eszüket vesztett férfiak között teltek a napjai, a viselkedésüket olyan tapasztaltan kezelte, mint a seprűt vagy a tőreit. Sosem hitte volna, hogy egy ilyen alkalom  az életébe kerülhet, és hogy a halál szele egy végtelennek tűnő fagyos pillanat. A befejezetlen dolgai peregtek le előtte, és a tudat, hogy nem készült fel a halálra. Egész testében reszketett, féktelen szívverésétől a halántéka is lüktetett.

Ágak reccsentek mögötte. Lomhán pillantott hátra, az anyját és Tiiut pillantotta meg, szoknyájuk elejét a derekuknál összefogták, úgy cipelték a gyógyfüveket. Arcuk elárulta, hogy sikerrel jártak, minden hozzávalóra ráleltek. 

Emma lemondóan sóhajtott, megpróbált felállni, de karja remegésétől nem bírt. Visszahanyatlott és hátát a fa törzsének vetette.

Emi lépett elé.

– Ha tudnád, a házunk mögötti dudva mennyi kincset rejtett.

A ház, amit feldúlhattak, kifoszthattak és leégethettek, akárcsak az ivót. Behunyta a szemét, elűzte a szeretett falak illatát az emlékéből.

– El kell mennünk. Most.

Emi bizonytalanul Tiiura nézett.

– A következő pihenőnél is megfőzhetjük a szert.

– Nem érted, anya. A bányászok egy része beteg, a többiek meg ingerültek, és kezdenek erőszakossá válni. Joefet megütötték, engem pedig megpróbáltak megölni. Nem mehettek vissza a táborba, lelépünk.

– Itt hagynád az embereket?

Emma összeszedte az erejét és felállt. Gyomra feszült, de lenyelte a fájdalmát és farkasszemet nézett az anyjával.

– Meghalnál értük? Mert én nem!

– Senki sem fog meghalni – szólt Tiiu halkan, de annál magabiztosabban. – Elkészítjük a főzetet, enyhítjük a tüneteiket és együtt tovább megyünk.

Emma Tiiura morgott, esze ágában se volt kockára tenni a családja életét, még Tiiuét sem, de úgy tűnt, egyedül ő látja a helyzetük reménytelenségét. Bizsergett a tenyere, és csak Joef hangja állította meg abban, hogy felképelje a kislányt.

– Mennyi idő, mire a rinkot hatása elmúlik?

– Egy hét – felelte Tiiu, mire Emma hangosan fújtatott. – Talán öt nap is elég.

Emi ekkor fordult Joef felé, és ijedtében az ajkához kapott, mire a szoknyája lehullt, annak tartalma a lába elé potyogott. Joefhez lépett és óvatosan megérintette a férfi duzzadt állát.

– Jól vagyok – nyugtatgatta Joef Emit. – Öt nap sok, annyi időnk nincs. Addigra a Felszabadítók is tovább állnak Harmonból. Ki tudja, utána mikor hallunk róluk ismét.

– Teszek a Felszabadítókra! – Emma élesen felcsattant. – Most rólunk van szó.

– És szerinted mi mit csinálunk, ha eljutunk Harmonba? Beszökünk a városba, ahol majd tárt karokkal várnak minket, és munkát ajánlanak? Felejtsd el, hogy újrakezdhetsz mindent. Addig nem, amíg nem változtatunk a törvényeinken.

Emma arca megrándult, csípős szavak kúsztak a nyelvére, melyek aztán leperegtek, ahogy rádöbbent, mostohaapjának igaza van. Ha vissza akarja kapni az életét, ha bosszút akar állni, azért tennie kell, és nem csak menekülni.  Egyedül viszont nem érhet el változást, csak tömegektől reng a talaj, csak tömegek zaja elég hangos ahhoz, hogy még a király is meghallja. Ha újra egy ivót szeretne vezetni és irányítani a saját életét, előbb be kell állni a sorba, és együtt kiáltani másokkal.

Gondolatai sebesen peregtek, már nem nyűgöt vagy eszközt látott a bányászokban, hanem egy sereget, melyet ők irányítanak.

– Valakinek előre kell mennie Harmonba – kezdte kissé bizonytalanul. – Ha megtaláljuk a Felszabadítókat, időt és élelmet kérhetünk tőlük, és visszajöhetünk a többiekért. Ha nem állunk meg pihenni, akár négy nap alatt is megjárhatjuk oda és vissza. De nem… – az ajkába harapott. – A bányászok nem húzzák addig, egymás torkának fognak esni.

– Kivéve, ha már ma megkapják az első adag gyógyírt.

Emma vérmesen Tiiuhoz fordult.

– Mégis miben akarod megfőzni? Lapulevélben?

– Kövön. Sűrű folyadék, és a tó partján láttam pár nagyobb, lapos követ, ami megfelel a célnak.

Emma a szemét forgatta, csalódott a válasz hallatán, mert feleslegesen bosszantotta magát, Tiiunak ismét volt megoldása a problémára.

– Szerinted mit kéne tennünk? – kérdezte a kislányt, és keresztbe fonta a karját. Gőgösen várta, milyen elvetemült ötlettel áll majd elő Tiiu.

– Csak én tudom elkészíteni a főzetet, és nem tárolható, minden nap új adagot kell készíteni, de a Harmonba vezető utat is csak én ismerem.

– A bányászok úgy tudják, Joef vezeti őket, és épp az előbb vádolták meg hazugsággal – morogta Emma. – Ha meg beismeri, hogy nem ő, hanem te ismered az utat, azzal igazolja a gyanújukat.

Joef Tiiu mellé lépett.

– Emmának igaza van, nekem kell mennem. Ha rajzolsz egy térképet, máris indulok Harmonba.

– Én… nem… nem tudom lerajzolni az utat – hebegte Tiiu. – Az erdő jeleit követem.

Emmából epés nevetés tört elő.

– Mint egy vadállat? Kiszagolod az embereket, vagy mi?

– Az biztos, hogy ha az őrök ránk találnak, az a te szagod miatt lesz – felelte Tiiu vérfagyasztóan higgadt, komoly hangsúllyal.

Emma fölényesen felemelte az állát.

– Ebben az esetben a többiek jobban járnak, ha veletek tartok.

Magának sem merte bevallani, de féltette Tiiut. Ray rá bízta a kislányt, és akármennyire is rühellte az okoskodását, már a családjához tartozott. Mi mást, ha nem egy családtagot lehet egyszerre gyűlölni és szeretni? Az esze ki nem állhatta Tiiu nyugodtságát, azt az egyszerű és leleményes látásmódot, melyre talán a gyermeki tisztaság a magyarázat, de miután elhagyták a zárkát, a szívében, mint facsemete növekedett az iránta érzett szeretet. Kötődni kezdett Tiiuhoz, és ennek a gondolatával se tudott megbirkózni. Ami viszont végképp zavarta, hogy Tiiu különlegesebb és rejtélyesebb, mint ő, a fehér hajú lány. 

– Készítsd el az első adag főzetet – szólt Tiiuhoz. – Mutasd meg valamelyik asszonynak hogyan kell csinálni, hogy ők maguk is elkészíthessék. Sötétedés előtt indulni szeretnék.

– Majd én megtanulom – mondta Emi.

Emma homloka ráncba szaladt.

– Nem hagylak itt, ezekkel!

– Ha mind elmegyünk, a többiek azt hihetik, cserben hagytuk őket. Valakinek muszáj maradnia, és én már úgyis tudom, milyen növények kellenek a főzethez. Matu majd vigyáz rám.

– Ő vak.

– Mégis elbánt Minoval – emlékeztette Joef.

Kompromisszum, kompromisszum, dübörgött a szó Emma fejében. Az elmúlt napok másról sem szóltak, csak kényszerhelyzetek szülte alkukról és megoldásokról, melyek során többségében az ő akarata maradt alul. Még Tiiu, egy egyszerű gyerek is jobban tudott érvényesülni, és ezt már nem bírta idegileg. Üvölteni szeretett volna, tombolni, amíg a feszültség utolsó szikrája is távozik belőle.

Végül elhatározta, ez lesz az utolsó alkalom, amikor nem ő irányít.

– Ha megkapják az első adagot, akkor lenyugszanak? – kérdezte Tiiu.

– A dühüket nem tudom megfékezni, de a főzet le fogja gyengíti őket. Nyugtalan álmaik lesznek, mint a lázas betegeknek, többsége az első egy-két nap fel se bír majd kelni.

Ez némileg eloszlatta Emma aggodalmát. A szavakat keresve Emihez fordult.

– Elrejtettem egy zsáknyi élelmet, és ígérd meg, ha csak egy kicsit… – megragadta az anyja vállát. – Egy fenyegetés, egy hangos szó, és eltűntök. Visszamentek a Bűnösök-temetőjéhez. Megígéred?

Emi lágyan elmosolyodott.

– Ígérem.

Emma szíve megrándult, nem úgy tűnt, mintha az anyja érezné a veszélyt, inkább látszott gondos háziasszonynak, akinek nincs más dolga, mint inni és enni adni a vendégeinek.

– Összehívom a nőket – sóhajtott Joef. – Kétlem, hogy jelenleg bármelyik férfi képes lenne a tiszta gondolkodásra. – A nyakát dörzsölgetve hátat fordított a többieknek, leejtett vállai elárulták, nem szívesen ecseteli a tervet a társaságuknak.

Emma is tartott a kételkedőktől, ezért Joef után indult. A táborhoz érve első dolga volt felmarkolni a tőrét. Semmit nem érzett, ahogy a tokjába illesztette a pengét. Máskor erő és magabiztosság töltötte el a fém halkan csusszanó hangjától, a súlyától, de már tudta, ő csak egy fegyverrel hadonászó lány, akinél még egy vak férfi is veszélyesebb.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: