Tizedik fejezet

– Aranynak arany. – Az őr a biztonság kedvéért még egyet ráharapott az érmére, ezúttal sokkal erősebben, repedezett fogai majdnem beletörtek, aztán Joefre sandított. – De nem nebesseni arany. Honnan szereztétek?

– Szántáskor leltük.

Az őr megforgatta a szemét, Emma gyanakvás helyett kapzsiságot látott felcsillanni benne, és ez megnyugtatta. Elcsigázottan a nadrágja zsebéhez nyúlt, hogy a Tiiutól elmart erszényt elővegye, és még több arannyal kecsegtesse az őrt, amikor a férfi hümmögni kezdett.

– Na, jól van – ingatta a fejét. – Menjetek, de többé ne kerüljetek a szemem elé.

Emma imbolygott a fáradtságtól, ahogy nekiindult Joef vállának ütközött. A férfi ezt unszolásnak vehette és sietve köszönetet rebegett az őrnek.

Két napja nem aludtak, Emmának minden izma zsibogott a gyaloglástól, combja merev fatörzzsé vált, a lábfejét beborító hólyagokat meg sem merte nézni.

Az őr hirtelen előttük termett, de Emmát ez nem rémítette meg, ahhoz túlságosan kimerült volt.

– Ha ezt bárkinek elmondjátok, a halál fiai vagytok.

– Hallgatunk, mint a sír – ígérte Joef, hangja egyre bágyadtabban csengett.

Az őr fenyegetően morrant egyet, aztán elállt az útjukból. Kóvályogva, mint az éhező, félholt kutyák tovább mentek.

 Harmon kapuja tárva-nyitva állt, várta a terhekkel megrakott szekereket, a kereskedőket, de nem az olyan kóborokat, mint ők, akik még azt sem tudták, a kapun túl merre induljanak.

Emma megállt az út közepén, az elágazásokat vizslatta, hat lehetőség közül választhattak, és ötlete se volt, merre induljanak. A földet takaró zúzott kövek nyomták a talpát. Joefet is nyúzottnak látta, akinek szakálla kiserkent, éppen csak annyira, hogy beesetté tegye az arcát, szeme vöröslött, haja pedig úgy szerteágazott, mintha egy fejére hajított macskával hadakozott volna. Tiiura bezzeg éppen csak az út pora tapadt, fáradtságnak jelét sem adta. Emma irigyelte a kitartását.

– Merre tovább?

– Keressünk egy ivót. – Joef Tiiu mögé állt, egyik tenyerét a lány vállára fektette. – Mondd, hogy a városban is kiszagolod a helyes irányt.

Tiiu hátra billentette a fejét, úgy nézett fel Joefre.

– A hegyoldalban szőlőt termesztenek, ha ez a fő kereskedelmi árujuk, akkor minden sarkon lesz egy ivó.

– Vagy egy részeg ember, aki segíthet – egészítette ki Emma, és gondolkodás nélkül lépésre bírta a lábát, ment egyenesen, a többiek pedig követték.

Az ihatatlan vörösbort, amit a Bányalóban mért, Gedeon, egy harmoni kereskedő szállította, és Joef információi szerint a férfi is a felkelés híve, ő hozta a hírt a Felszabadítók jöveteléről. Elsősorban Gedeont akarták felkutatni, a Felszabadítók után kérdezősködni nem lett volna okos döntés, nem tudhatták, kiben bízhatnak.

A szerencse a pártjukra állt. Az utca végén találtak egy kisebb italmérőt, az árus szekérből kínálgatta a saját erjesztésű borát, melynek Emma már a szagát is mérgezőnek ítélte, márpedig a cingár férfi csak fogyasztásért cserébe adott tájékoztatást. Joef feláldozta magát, az első kortytól azonnal összerándult a szája, erőlködve nyelte le a bort, hogy aztán hazug dicséretekkel illethesse a kereskedőt.

Emma szíve szerint kényszert alkalmazott volna, sajnálta azt a kevés klittet, amit magukkal hoztak, ilyen ócska italra, de tőreire már nem fegyverként, pusztán övdíszként tekintett.

Mint megtudták, Gedeon nem lakott messze, de így sem sikerült könnyen rálelniük. Amíg Tuviban párhuzamosan futottak az utcák és a város csak egy piactérrel rendelkezett, addig Harmonban minden második ház mellett sikátor vagy út futott, melyet elleptek a kereskedők. Emma csodálkozva nézett végig a falak mellett sorakozó árukon: útszéli virágokból álló csokrok, vesszőkosarak, agyagedények, fonott karláncok, melyeket egytől-egyig gyerekek kínálgattak. Elsőre úgy vélte, a felnőttek lusták a portékájukat a piacra cipelni, és a házuk előtt felállított asztalokra és bodegákra kipakoltak mindent és mellé állították a gyerekeiket, de aztán Emma arra gondolt, talán ezek a fiatalok Harmon árvái, akik nem koldulással és tolvajlással, hanem így keresik meg a napi betevőjüket.

Átcammogtak a zsúfolt utcákon, mígnem elértek Gedeon házáig. Emma kifújta magát, és leereszkedett a fal tövébe. Szomjas volt, de már ahhoz sem volt ereje, hogy elővegye a vizestömlőt. Harmonban még a napsütést is erősebbnek érezte, mert hiába völgybe építették a várost, a házai egytől-egyig alacsonyak voltak, és távol estek egymástól, nem árnyékolták be az utcákat.

Joef öklével rávert a faajtóra, és csak remélni tudták, hogy Gedeon nincs úton, vagy kint a földeken.

Fém kattant, az ajtóba vésett kukucskáló feltárult, aztán sebtiben az ajtó is.

– Joef? Emma? Gyertek be – sürgette őket Gedeon, miközben kihajolt és végigpásztázta az utcát.

Emma alig bírt megmozdulni, Tiiu a karját nyújtotta neki, de ő túl büszke volt ahhoz, hogy elfogadja egy gyerek segítségét. Szuszogva felkecmergett és becsoszogott a hűvös, sötét házba. Édeskés gyümölcsillat csapta meg az orrát, amitől megkordult a gyomra. Az ajtó csapódásától úgy megugrott, mint akit álmából riasztottak, éhségéről és szomjúságáról is megfeledkezett, tekintete a férfira vetült.

Gedeon őszülő hajába túrva, gondterhelten toppant elébük.

– Hogy kerültetek ide?

Emma most először látta Gedeont feszültnek, simára borotvált arcán elmélyedtek a ráncok. A férfi agyafúrt kereskedő hírében állt, levakarhatatlan mosolya mögött veszélyes ravaszság lapult, bármire képes volt, amit elhatározott, ezért Emma kerülte a vele való beszélgetést, kapcsolatuk az üzletre szorítkozott. Joef viszont kedvelte a férfit, jóbarátként tekintettek egymásra.

– Hosszú történet, és eléggé fáradtak vagyunk – szólt Joef.

Emma lába nem bírta tovább, körülnézett a helyiségben, a pácolt faburkolaton, a falakra aggatott koszos ruhákon, melyek alatt megpillantott egy sámlit. Odament és leereszkedett rá.

– Mielőtt szállást kínálnék nektek, tudnom kell, hogy az őrök keresnek-e titeket – puhatolódzott Gedeon.

– Itt nem – felelte Joef.

Gedeon összehúzta a szemöldökét.

– Itt? És máshol?

– Tuviban… talán.

– A Felszabadítókat keressük. – Emmának úgy kellett kierőltetni a szavakat száraz ajkán keresztül.

Gedeon lassan felé fordult, végigmérte őt és Tiiut is, aztán eltűnt egy ajtó mögött. Alig egy perc múlva egy korsóval tért vissza, átnyújtotta Emmának.

Emma nagyokat kortyolt a hűs vízből, torka is belefájdult. Aztán Joef ivott, végül Tiiu, és Gedeon csak akkor szólalt meg, amikor Tiiu visszaadta neki a korsót.

– Lilben találjátok a Felszabadítókat, a kikötőbe mentek.

– De… – Emma szava elállt, nem akarta elhinni, hogy feleslegesen jöttek el idáig, pazarolták az idejüket és a pénzüket is.

– Amint hírét vették a király gyors távozásának, irányt váltottak.

– Milyen messze van innen Lil? – Vagy a tenger? Emma sosem látott térképet, csak a kereskedők elmondásából ismert más helyeket, a tengerre, mint egy elérhetetlen távolságra gondolt.

– Az egyik borász Lilbe is szállít, hetente egyszer megy, így gondolom, annál több nem lehet az oda és visszaút.

– Egy hét? – Emma dühödt hévvel kérdezett vissza.

Nem hagyhatja az anyját ilyen sokáig bizonytalanságban és veszélyben. Mi van, ha Emi elrontja a főzetet, vagy nem a várt módon reagálnak a szerre a bányászok?

A beálló mély csendet Tiiu törte meg.

– Az a kereskedő biztos nem csak egy helyre szállít, és ki tudja, Lilben mennyit időzik. Érdemes lenne beszélni vele.

Emma felnézett előbb rá, majd kérdően Gedeonra.

– Hát… – kezdte Gedeon a már jól ismert mosollyal az arcán – az égiek a kegyeibe vehettek titeket, mert Valja  ma fog útra kelni. Jelenleg a kádár feleségével enyeleg, a kádár ebédre ér haza, Valja még azelőtt távozni fog.

Emma még érezte arcán a tűző nap melegét. Felpattant, már amennyire ereje engedte.

– Dél körül járhat. Hol lakik a kádár?

Gedeon előre mutatott, az ajtó melletti színes ablak irányába, amelyen keresztül Emma rálátott a szemközti házra. Az eresz alatt tábla lógott, rajta egy igen torz hordó képe. Emma összeszedte a maradék erejét, és nem gondolkodott, egyenesen az ajtóhoz ment, feltépte azt, de az arcába vágó naptól egy pillanatra megszédült. Gyűlölte magát, amiért lassú, és gyűlölte a világot, amiért oly’ gyorsan pergett benne az idő.

A szomszéd épület ajtaja pont ekkor tárult fel, kivörösödött arcú középkorú nő és egy Emma korabeli fiú lépett ki rajta, nem törődve az utcán veszteglő árusokkal, a járókelők mindent látó szemével.

Valja a ház sarkánál álló szekér felé slattyogott, Emma a nyomába eredt, és amikor utolérte megragadta a férfi vállát. Valja megtorpant, huncutul mosolyogva fordult vissza, de Emma láttán elillant a jókedve.

– Te mit akarsz? – Állát megemelte, vonásaiból sütött a megvetés, és ez Emmát egyből viszolygással töltötte el. Utálta, ha lekicsinylően tekintettek rá.

Emma büszkén kihúzta magát.

– El akarunk jutni Lilbe, állítólag te tudsz nekünk segíteni.

Valja felhorkantott.

– Tévedsz! – Hátat fordított, és mint aki nem is kíván több időt vesztegetni erre a témára, megsiettette lépteit.

Emma követte, egészen a hordóval megrakodott szekérig.

– Fizetünk érte.

Valja ellenőrizte a lovak hámját, még csak rá sem nézett Emmára.

– És mit érek vele? Ha a városkapuknál rajtam kívül másokat is találnak a szekeremen, nem csak téged, hanem engem is kivégeznek. Menj gyalog – köpte a szavakat, miközben megigazította az egyik pofaszíjat. – Már ha van útiengedélyed.

– Az nincs – felelte Emma. – De az átjutást megoldjuk, az őröknek fizetnénk, nem neked.

Valja szürke szeme kikerekedett.

– Ha jól értem, azt várod, hogy ingyen vigyelek el Lilbe, és tegyem kockára az életem miattad, egy ismeretlen utcalány miatt, abban bízva, hogy minden őr lefizethető?

Emma megfeszült, remélte, hogy a harag nem ült ki az arcára. A férfinak eszébe se jutott volna így beszélni vele, ha nem kialvatlan, koszosan és büdösen látja őt. Máskor a vér is meghűlne az ereiben, vagy a csodálattól csak kapkodná a levegőt, mint egy partra vetett hal, mert a megjelenése mindig ezt a két reakciót váltotta ki az emberekből. Ahogy hajvégeit elnézte, a festék még nem kopott le róluk, jelenleg inkább tűntek hamuszürkének, mintsem fehérnek, bőrébe pedig beleitta magát a por, ruháját átitatta a verejték, és hólyagos lábával úgy csetlett-botlott, mint egy beteg, vagy ittas öregasszony.

– Mennyit kérsz? – vetette oda Emma.

Valja kilépett a lovak takarásából és megállt Emmával szemben, karját összefonta maga előtt, játékos mosoly bujkált az ajkán.

– Úgy érted, mennyit ér az életem?

– Nem sodrunk veszélybe, a város határán átsétálunk, csak annyit kérünk tőled, hogy utána utazhassunk a szekereden, egészen Lil kapujáig.

– Miért olyan sürgős eljutnod oda?

– Az nem tartozik rád.

– Ha velem akarsz utazni, akkor rám is tartozik.

Emma lépteket hallott maga mögül, óvatosan hátra lesett, nem akarta, hogy idegenek is hallják a társalgásuk, de csak Joef, Tiiu és Gedeon volt azt.

Gedeon biccentett Valjának, a férfi gyanakodva fogadta a köszönést.

– Jót állok értük – kezdte Gedeon, és a zsebéből előrántott két kis tekercset. – Itt van a feleségem és az én útiengedélyem.

– Ennyire bízol bennük?

– Bennük inkább, mint benned.

Valja felnevetett, és elvette Gedeontól a tekercseket. Ellenőrizte a pecsétet, végül tekintete Tiiun állapodott meg.

– És a gyerek?

– Neki még nem kell.

– Szerintem már elég idős hozzá. Hány éves vagy?

– Ha kérdik, kilenc – felelte Gedeon Tiiu helyett.

– A hazugságnak ára van.

Emma a zsebéhez kapott, erszényének már a súlyából tudta, hogy alig maradt pár klitjük. A markába borította az érméket és számolni kezdett. Tizenkét klit, ami nem elég egy ember cinkosságáért. A levegő is benne rekedt, feszülten nézett Joefre.

Ekkor Gedeon egy súlyos erszényt hajított Valja felé, aki sután kapott utána, majdnem elejtette. Mohón széthúzta az erszény száját, hátat fordított nekik és az utcának is, és számolni kezdett.

Emma Gedeonra nézett, és halkan köszönetet mondott a férfinak.

– Nem hagyhatom itt a családom és a pincéket, de mindenben támogatom a felkelést – suttogta Gedeon Joefnek. – Harcoljatok helyettem is, és ne feledd, sokan vagyunk, és napról-napra többen.

Joef barátian átölelte Gedeont, megveregették egymás hátát, és Emmában újra feléledt a féltékenység. Ray elment, Matu meg lecserélte őt Tiiura. Neki már nem maradtak barátai, tőle senki nem venne ilyen bensőséges búcsút, csak az édesanyja és a nevelőapja. A családnál több nem is kell, rájuk egy életen át számíthat, nyugtatgatta magát, mégis hiányt érzett a szívében. Valjára pillantott, a férfi befejezte a számolást, elégedettnek látszott.

– Mehetünk? – kérdezte Emmától olyan fesztelen, mintha egy perce még nem az elűzésén ügyködött volna.

Emma elnehezült végtagjait felerőltette a bakra. Gondolatai is húzták lefelé, nem érzett győzelmi mámort, mert egy lépéssel távolabb került az anyjától, és egy lépéssel közelebb az ismeretlenhez, a kiszámíthatatlan jövőhöz, és mindezt azért, hogy visszakapja a régi életének egy darabját. A szabadságát.

Túl sok aggály kavargott benne, de nem csak a testét, hanem az elméjét is megviselte a fáradtság, és a szekér rázkódása egykettőre álomba ringatta.

●●●

A hegyek egész életében, mint szerető anya a gyermekét ölelték körbe, bármerre nézett, sziklákat, vagy fás rengeteget látott. Eltévedni nem lehetett, csak meg kellett állni az utcán, felfelé nézni az eget takaró hegyekre és a csúcsok, a domborulatok irányt mutattak. De a sárgás tenger határtalannak tűnt, egybefolyt a horizont aljával, nem akart véget érni, és ettől Emma elveszettnek érezte magát. A hegyekbe vájt kereskedőutak sötétek, hűvösek és komorabbak voltak, mint egy fáklya nélküli dohos pince, mégis jobban tetszett neki, mint a napfénytől aranyló víz.

Szemét irritálta a fény, két napig csak árnyakat látott, sűrűn pislogott, és tenyere élét a homlokának támasztva szemlélte a tengerparti várost. Hiányérzete támadt. A város szürke vályogépületekből és fehér murvás utakból állt, de határokat jelölő falakat nem látott. Sóvárogva visszafordult a barlangjárat felé.

– Az égiekre! – Valja ijedten megugrott a bakon, ziláltam elhúzódott Emmától. – Mit tett veled az út? Mivé lettél?

Emma nyugtalan pillantást vetett a sápadt férfira, érezte, ahogy az arcát vizslatja, és pontosan tudta, mit néz. A szeme elé húzta az egyik kósza hajtincsét, aztán lassú mosoly kúszott az ajkára. Ismét ő volt a fehér hajú lány, akit az égiek teremtettek, aki áldás vagy átok, ki miként gondolkozott. Valja tekintetében az utóbbit látta, és ezt nem volt rest kihasználni.

– Leviszel minket a városba – hangját lemélyítette, határozottan szólt. – Megvárod, amíg megkeresünk egy embert, aztán visszaviszel minket Harmonba.

Valja egy szót sem bírt kinyögni.

Joef megköszörülte a torkát, lenyelte cinkos vigyorát és Valjához hajolt.

– Mennünk kéne.

Valja nagyot nyelt, és mint akit elbűvöltek, merev mozdulatokkal, de kábán indulásra bírta a lovakat. Ostor csattant, lovak patái csikorogtak a kavicsokon, miközben a szellő sós, nedves levegőt fújt feléjük.

A szakadó ruha hangjára Emma oldalra kapta a fejét. Tiiu a szoknyája alját tépázta, de az anyag kifogott rajta. Emma átnyújtott a tőrét, tudni sem akarta, a lány mire készül. Tiiu majdnem térdig megkurtította a ruháját, és a levágott darabot átnyújtotta Emmának.

– Kendő helyett – szólt lágyan.

Emma szíve furcsán dobbant, habozva vette el az anyagot, és ezúttal nem Tiiu előrelátása, hanem az önzetlensége lepte meg, hiszen ő maga is megtehette volna mindezt, ő is ülhetne a bakon pőre lábakkal, szakadt öltözetben.

– Köszönöm – hüppögte. Összefogta zsíros haját és a rögtönzött kendő alá rejtette, hogy ne keltsen feltűnést a városban.

 Leereszkedtek a hegygerincen, gond nélkül átjutottak két tucat falatozó őrön, aztán belevetették magukat a tengerparti város forgatagába. Taligák, ládákat cipekedő férfiak és szitkokat szóró őrök hada lepte el az utcákat. Emma még sosem látott ennyi vörösköpenyest egy helyen, egy része parancsokat osztogatott, kiabáltak, mások meg ugyanúgy görnyedtek a teher alatt, mint a szabad földi munkások.

– Az őrök dolgoznak – álmélkodott Joef, kimondva ezzel azt, amit Emma is akart.

– Nekünk a stégre lépni is tilos, a szörnyek miatt – magyarázta Valja.

Emma meghökkent.

– Azért dolgoznak, hogy megóvjanak minket?

– A szörnyek megérzik a jelenlétünket, és ha lecsapnak, egész hajókat süllyeszthetnek el. Nem minket, a rakományt féltik. Lilben több őr lakik, mint szabad földi. Ti kit is kerestek?

– Az maradjon a mi titkunk. 

Valja megrántotta a vállát, mint aki nem is kíván ennél többet tudni a saját biztonsága érdekében.

– Egy őrök által igen kedvelt ivóba szállítok. Amíg kirakodom, addig a piacon körbekérdezgethettek. Holnap reggel indulnék vissza, szállást nem tudok intézni nektek, de a szekéren elalhattok.

Emmának esze ágában se volt aludni, az elmúlt két napon pihent eleget, mást sem tett, csak szundított, és hálát adott a fáradtságnak, amiért egy kis időre kiűzte elméjéből a gondokat. A nyugtalanság most hullámokban tört rá. Itt volt a Bronz-tenger partjainál, egy idegen, távoli városban, és fél napot kaptak egy számukra ismeretlen alak felkutatására. Joef tudta a Felszabadítók vezérének a nevét, de az a név már egyet jelentett a lázadással, és ha rossz embert faggatnak, bitón végzik.

A lovak csigalassan haladtak a szűk, zsúfolt utcákon, nőket és gyerekeket alig lehetett látni. A tenger illatát elnyomta a város bűze, melyet csak fokozott az egyre tavasziasabb idő.

Szürke, két szintes épület előtt álltak meg, korsókat szorongató őrök támaszkodtak a falnak, hevesen vitáztak valamin. Emma gyomra görcsbe rándult. A köpenyek és az öveken lógó kardok látványa megrémítette és óvatosságra intette. Úgy érezte magát, mintha méhkasba nyúlna, egy óvatlan mozdulat, egy rossz szó, és máris pengeéles fullánkok tucatja hasít a bőrébe.

Valja leeresztette a kantárt és lepattant a bakról. Nyögve kinyújtóztatta izmait.

– A piacot az utca végén találjátok. Hajnalra érjetek vissza – lopva Emmára nézett – ha kérhetlek titeket – tette hozzá félszegen.

Tiiu fürgén követte Valját, mire Emma feleszmélt volna, már a férfi mellett állt. Szakadt szoknyájában még kisebbnek, gyerekesebbnek tűnt.

– Előbb igyunk valamit. Gyertek – intett, és egy szempillantás alatt eltűnt az épületben.

– Tiiu! – kiáltott utána Emma, mire több férfi is felé kapta a fejét. Emma kővé dermedt, hol a ferde szemmel őt vizslató őröket, hol a Tiiu után rohanó Joefet leste.

Végül úgy döntött, a köpenyesek figyelménél bármi jobb lehet, ezért lesütötte a szemét és követte nevelőapját.

A jól ismert szagok, az ivó hangja és hangulata életében először nem töltötte el békével, mert sokkal több őrt látott, mint amire számított, majd’ minden második asztalt ők foglalták el. Mégis inkább kint kellett volna maradnia, és jobban figyelnie Valjára, amikor arról beszélt, hova is szállít.

Valaki megrántotta a karját. Oldalra kapta a fejét, Tiiu volt az, mögötte Joef állt komor, feszült ábrázatot öltve.

– Ott ül – csicseregte Tiiu, és az egyik hátsó sarok felé mutatott.

Emma egyenesen Tiiura meredt, dühös volt rá a heves elrohanása miatt. 

– Miről beszélsz? 

– Akit keresünk. Ott van.

Emma szemöldöke a magasba szaladt. Az arcába akart marni és üvölteni, vagy a földhöz vágni valamit, de aztán nagy levegőt vett és lenézett a lányra.

– Honnan tudod, hogy ő az? 

– Fogalmam sincs – fesztelen válasz, mely egy csepp kételyt sem rejtett.

Emma Joefre pillantott, hitetlenség és remény keveredett nevelőapja arcán, mint akit nem is érdekel a rendes válasz, csak bízik abban, hogy igaza van Tiiunak, és itt végre véget ér az útjuk. Láthatóan nem volt kedve felkutatni az egész várost, ahogy Emmának sem.

Emma az elmúlt hetekben megtanulta, hogy ne vitatkozzon Tiiuval, és ne is faggassa a furcsaságairól. Ha őt ilyen egyedi küllemmel ruházták fel az égiek, talán Tiiunak is adtak valami varázslatosat, sugallatokat, állati ösztönöket meghazudtoló megérzéseket. 

– Akkor mire várunk? – kérdezte az idegességtől éles hangon. – Mutasd, hol van.

Tiiu ismét a sarok felé emelte a karját, ezúttal Emma követte a mozdulatot, és mintha hideg víz zúdulna rá, megborzongott. Az asztalnál, amire Tiiu mutatott férfiak kártyáztak, és mind vörös köpenyt viseltek.


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: