Tizenegyedik fejezet

Cseppet sem tetszett Emmának a helyzet. Tudta, hogy a Felszabadítók feje egykoron őr volt, aki a sajátjai ellen fordult, és bátran küzdött a szabad földiek mellett, hogy aztán egy maréknyi üldözött vezérévé váljon. Ez alapján egy olyan embert képzelt el, aki megvetette társai embertelen viselkedését, elhagyta vörös köpenyét, és hősiesen kiállt az elveiért, fegyvert ragadott, harcolt, bujkált, és titkon szövetségeket kötött, ezzel növelve a lázadók számát.

Ehelyett négy őrt bámult, akik egytől egyig viselték egyenruhájukat, bőszen iszogattak, és olyan gondtalan vihorásztak, mint akik dolguk végeztével a megérdemelt pihenésüket töltik. Vezéregyéniségnek a szikráját se látta egyikben sem.

Tiiu nyílegyenesen átvágott a zsúfolt helyiségen. Emma követte, de minden lépéssel csak nőtt benne a bizonytalanság, gyomra apró mákszemmé zsugorodott.

Ekkor állt fel három őr, olyan vehemensen tolták ki a széket maguk alól, hogy Emma a zsivajtól is hallotta őket. Felmarták az asztalon lévő érméket, aztán hátbaveregetések és sűrű kézrázások közepette elbúcsúztak az ott maradó társuktól. Emma annyira gyanakvóan vizslatta minden mozdulatukat, hogy észre sem vette, odaértek az asztalhoz. Tiiu hátának ütközött, a kislány hassal előre az asztalra dőlt.

– Óvatosan! – förmedt rá az őr. Hátát a szék támlájának vetette, és karját összefogta a tarkója mögött. – Hát itt már gyerekeket is kiszolgálnak? Te ott – állával Emma felé bökött. – Tüntesd el, mielőtt bajt csinál!

Emma a távolodó őrök nyomába akart szegődni, ezért megragadta Tiiu kezét, és elrántotta az asztaltól.

– Csatlakozhatunk? – Tiiu az ott maradó őrnek szegezte a kérdést.

Emma szeme kipattant, és a következő pillanatban már Tiiu ajkán volt a tenyere, és mint egy zajt neszelő vad, oldalra kapta a fejét, azt leste, ki hallhatta még a kérdést.

Joef eközben az őr melletti székre mutatott.

– Szabad? – Kérdése kijelentésnek hatott, rögvest le is ereszkedett a férfi mellé.

Az őr felrántotta a szemöldökét.

– Hát persze – felelte megilletődve. – Ha játszani akartok, nincs szerencsétek, pont most fosztottak ki.

Emma elhúzta a kezét Tiiuról, és Joef felé fordult, tekintetük találkozott. Érezte nevelőapja kínos feszengését, őt is szorította a bőre, félt és reménykedett, mert szeretett volna közel lenni a célhoz, de az számos ismeretlen veszélyt rejtett. Mi van, ha Tiiu téved? Ha ez az alak itt nem a Felszabadítók vezére? Egy helytelen szó is a vesztüket okozhatja.

Az őr nem éppen úgy nézett ki, mint aki hónapokig a városok falain kívül rejtőzködött. Simára borotvált arcát vállig érő, hollófekete haj keretezte, ami babagöndör loknikként hullott alá. A húszas évei végén járhatott, éhezésnek, sérüléseknek nyomát se mutatta. Tiszta, bronzos bőre egészségről árulkodott, hajánál is sötétebb szemének csillogása meg az elfogyasztott szesz mennyiségéről.

Tiiu, mint aki pletykálkodni jött, felszabadultan lehuppant az őr másik oldalára, csak Emma maradt állva, futásra, menekülésre készen. Merev tekintetét az őrről ismét Joefre vetette, és figyelte, ahogy a szavak kibuknak nevelőapja száján.

– Tuviból érkeztünk – kezdte Joef kellő elővigyázatossággal. – Úgy tudjuk, nemrég te magad is oda készültél.

– Sok hely érdekel.

– Sok helyen várnak is rád.

Az őr résnyire húzott szemmel Joefre nézett.

– Kik vagytok? Kereskedők?

– Nem.

– Akkor hogyan jutottatok Tuviból idáig? 

Joef megdermedt, kifogyott az árnyalt célzásokból, Emmának se volt ötlete, miként vezethetnék rá az őrt arra, mi célból jöttek.

– Nem szeretjük a szabályokat – mentette a helyzetet Tiiu. – Amikor megmondják nekünk, mikor mit tegyünk, és miként.

Az őr szájára mosoly kúszott, és tudomást sem véve Tiiuról Joefhez fordult.

– Ez egy gyerek szájából nem meglepő.

– Egy árulóéból sem.

Joef szavaira az őr szemében tűz lobbant, mellkasa megemelkedett, vadul fújtatott. Kézbe vette a korsóját, és felpattant, a széke majdnem felborult.

– Kövessetek!

Az őr komoly, éber állapotától gyanakvás ébredt Emmában, pár perce még ittasnak hitte a férfit, most vonásai élessé és olyan keménnyé váltak, hogy azokon fát lehetett volna hasítani. Különös módon a ridegsége vonzóbbá és rokonszenvesebbé tette a megjelenését. Emma mégis habozott.

Tiiu és Joef követték az őrt, mire Emma egyedül találta magát egy vörös köpenyesekkel teli ivóban. Tekintetek vetültek rá, kérdő, éhes pillantások, de a legrémisztőbbek azok voltak, akik a derekán lógó tőröket szemlélték. Szabad Földön csak az őrök hordhatnak fegyvert, ezt mindenki tudta, még ő maga is, ezért ügyelt rá, hogy mellénye vagy kabátja mindig rejtse a pengéket, ha utcára lép, de amióta elhagyták Tuvit, ez még csak eszébe se jutott.

 Jobbnak látta követni a többieket, mielőtt valaki kirángatja az ivóból. A lábát kapkodva iramodott nevelőapja után, el a pult melletti folyosóra, ahonnan egy lépcsősor vezetett az emeletre. 

Az őr felvezette őket az ivó feletti – feltehetőleg bérelt – szobájába, egy keskeny helyiségbe, dohos ággyal, színes falakkal és poros, talán sosem használt fürdőlavórral. Az őr becsukta mögöttük az ajtót, a korsót az ágy és az ajtó közti háromlábú asztalra helyezte, aztán hátát a fának vetette. Fenyegetően végigmérte őket. Emma viszonozta a szívélyesnek nem mondható pillantást.

– Kik vagytok? – kérdezte az őr.

Emma tenyerét a tőreire helyezte.

– Attól függ, ki kérdezi.

– Esim Beret.

Emma megerősítésért Joefhez fordult, aki helyeslően bólintott. Ezt a nevet keresték. De vajon hányan keresik még? Mi van, ha ez az őr csak imposztor, aki így csalja csapdába a lázadás híveit?

– Bizonyítsd!

– Mégis hogyan?

– Mondj valamit, amit csak a Felszabadítók tudhatnak!

Esim a szemét forgatva oldalra billentette a fejét, sóhajtott.

– Például azt, hogy ti nem vagytok Felszabadítók, így bármit is mondanék, lószart sem tudnátok.

– Nekem ez elég – közölte Joef, és az ablakpárkánynak támaszkodott. – Joef vagyok, ő itt a lányom, Emma, ő meg Tiiu. Harmincheten indultunk el Tuviból, a többiek Kerjus határában várakoznak, mi előrejöttünk felkutatni titeket.

Emmának feltűnt, hogy Esim arca lassan falfehérbe fordult. Rosszat szimatolt, ezért leintette Joefet, majd a férfinek szegezte a mondandóját.

– Vörös köpenyt viselsz.

– Ez a legjobb álca. Mégis mit vártál? Hogy zászlót lebegtetve hirdetem, ki vagyok?

– Mert ki vagy? Egy ivóban ülsz, és őrökkel kártyázgatsz meg iszogatsz. Nekem nem úgy tűnik, mintha az lennél, akinek mondod magad. – Kirántotta az egyik tőrét, védekezően maga elé emelte.

Esim nem ijedt meg, csak vigyorgott a szavak hallatán.

– Akkor mondd meg te, ki vagyok.

Emmának a nyelvére kellett harapnia, hogy meggondolatlanságában el ne szólja magát, mert körültekintően kellett eljárnia, de nyílt beszédhez szokott, a ködös utalásokat és körmönfont viselkedést sosem viselte jól. Gedeontól is emiatt tartott távot.

Joef sóhajtása megtörte a csendet.

– Fáradtak vagyunk, hosszú utat tettünk meg, nincs időnk erre. Te vagy a Felszabadítók vezére, vagy sem?

Emma homloka ráncba gyűrődött, a döbbenettől tátott szájjal fordult hátra Joefhez. Nevelőapja józanságában jobban bízott, mint saját magában, pont tőle nem számított ilyen felelőtlen kérdésre.

Visszafordult Esimhez, várta a választ.

– Nem vagyok vezér.

Emma megfeszült, a veszély érzete villámként csapott belé. Egy lépéssel a férfi előtt termett, és torkának szegezte tőre élét.

– Tudtam.

Esim gúnyos horkantásától kirázta a hideg, farkasszemet néztek, kész volt cselekedni és elvágni a férfi torkát, ha szükséges.

Esim merészen közelebb emelte a fejét, a penge a torkának feszült.

– Ti, szabad földiek aggattátok rám ezt a nevet. Én csak a társaim ellen fordultam, de nem a világ ellen.

Hosszan figyelték egymást, Emma a férfi tekintetében kutakodott, szerénység helyett dühöt vélt felfedezni benne. Fontolgatta, mit is tegyen ezek után, amikor egy tenyér nehezedett a vállára. Joef volt az.

– Úgy tudtuk, a csapatodat Tuviba akartad vezetni a király ellen. Ez igaz?

– És gyógyítót is kerestek – nyávogott közbe Tiiu.

Esim Tiiu felé pillantott, mire Emma ráförmedt.

– Felelj!

– A karteni harc során többen is megsérültek, próbáltuk ellátni a sebesülteket, de már halottak. – Árnyék suhant át az arcán, miközben végigsimított a csuklójára tekert kendőn. – A királytól meg kegyelmet akartam kizsarolni.

Emma egyet hátralépett, karját leengedte, és nem bírta lenyelni a torkában burjánzó undort. Morogva Esim lába elé köpött.

– Több tucat ember kockára tette az életét azért, hogy csatlakozzon a hírhedt lázadókhoz, maguk mögött hagytak mindent, és ezt kapják cserébe? A nagy semmit?

Esim a torkát dörgölgetve az ágyához cammogott.

– Tehetek én róla, hogy szájára vett a nép, és az olyan ostobák, mint ti, el is hittek mindent? Mit vártál? Hogy csákányokkal és baltákkal szembeszállunk az őrökkel? – Leereszkedett az ágyára, a szalmamatrac mélyen besüppedt alatta.

– Sokan vagyunk – nyomatékosította Joef, és szembefordult Esimmel, keresztbe fonta a karját. – Képesek lennénk harcolni.

– Akkor mire vártatok háromszáz évig? – szakította félbe Esim egy gúnyos mosoly kíséretében. – Csak azt ne mondd, hogy rám! Nap mint nap megaláztak és kizsigereltek titeket, de szolgamód tűrtétek, és az égiekhez fohászkodtatok, hogy valaki változtasson ezen, ahelyett, hogy a kezetekbe vettétek volna a sorsotokat. Elkéstetek, már nincs mit tenni.

Emma kemény pillantást vetett Esimre, legszívesebben felrúgta volna, de Joef nyugalomra intette.

– Ezt hogy érted? – kérdezte Joef.

– Évek óta hazudnak nektek. Az őrséget eltörölték, hogy a férfiak otthon maradhassanak szántani, vetni és a birodalmat védeni. Ennek már közel két évtizede.

Ez a hír felkészületlenül érte Emmát, nevetést váltott ki belőle.

– Hazudik. Ha igazat beszélne, akkor mégis kik lennének a vörös köpenyesek?

Esim a fejét csóválta, gondterhelten végigdörgölt a homlokán.

– Oh, kislány! Nebessenben nincsenek fegyházak, akit elítélnek, azt Szabad Földre küldik, itt tölti le a büntetését őrszolgálatban. – Remegett az ajka, indulatosan és egyre gyorsabban beszélt. – Az őrök ugyanannyira gyűlölik a királyt, mint ti, ha nem jobban. De itt nem cellákban tengődnek, hanem urak lehetnek, a ti uraitok – dobta Emma felé a szavakat. – Következmény nélkül rabolhatnak, gyilkolhatnak, és ők írják a szabályokat. Hidd el, elszántabban küzdenének Szabad Földért, mint ti. Csak idő kérdése, és rabigába hajtanak mindannyiótokat, várakat fognak építeni, és saját hadsereget állítanak fel.

Emma hitetlenkedve megrázta a fejét, a hallottak jobban fejen csapták, mint Ray és Kein verekedésének a híre.

– Bűnözők? Az összes őr bűnöző? Miért tették ezt velünk?

– A király így tisztítja meg Nebessent. Szabad Föld a birodalom mocskának a gyűjtőhelye.

– Ha ez igaz, akkor miért nincsenek női őrök?

– A nőket és a gyerekeket kényszermunkára ítélik. Földmunkák, kötelező szolgaság, mondhatni ők az ingyencselédség az uraknak. 

Joef közelebb lépett Esimhez, hideg tekintettel meredt rá.

– Te is elítélt vagy?

– Kalóz voltam.

– Hajókat fosztogattál és embereket mészároltál le? – Emma szinte köpte a kérdést, olyan megvetés ébredt benne a férfi iránt. Orrlyukai is kitágultak, ahogy dühödten nagy levegőt vett.

Esim megfeszülve felállt, tartása büszkeségről árulkodott.

– Kislány, a Bronz-tenger legjobb kormányosával állsz szemben, nem holmi gyilkossal. Itt, Szabad Földön fogtam kardot először.

Emmát egyre jobban bosszantotta Esim pökhendisége. Olyan közel lépett hozzá, hogy szinte a férfi képébe mászott. A köztük lévő feszültség tapinthatóvá vált.

– Ha olyan jó voltál, hogyhogy elkaptak? – szúrta oda.

– Úgy, kislány, hogy a kormányos nem egyenlő a kapitánnyal, ha nem tudnád.

Emmának fogalma sem volt a hajózásról, és a kioktatástól mérhetetlen düh fogta el. ReetUr óta nem voltak szabad földi tengerészek, halászok vagy hajósok. Mégis honnan kéne bármit is tudnia ezekről a szakmákról?

Olyan közel simult Esimhez, hogy lába súrolta a férfi lábát.

– Ha még egyszer kislánynak mersz szólítani, kiheréllek. – Tőrét Esim ágyékához emelte.

Esim makacsul állta a pillantását, szeme sem rebbent, mint akit már semmivel nem lehet megijeszteni. Mint akinek már nincs vesztenivalója. A felismeréstől Emmában kíváncsiság ébredt, és valami bizsergető érzés elővigyázatosságra intette. Úgy vélte, akinek nincs mitől tartania, az könnyen hoz botor döntést, és ezzel másokat is veszélybe sodorhat.

Az indulatoktól terhes levegőt Tiiu kislányos hangja törte meg.

– Nem azt mondtad, hogy kegyelmet akartál kérni a királytól, hanem azt, hogy zsarolni akartad őt. Hogyan?

– Ő mit keres még itt? – Szigorúan Emmára tekintett. – Gyerekeket toborzol? Velük akartál szembeszállni az őrökkel?

Emma éppen csak egy leheletnyit emelte a karját, vele a penge is mozdult, mire Esim felszisszent.

– Válaszolj a kérdésre!

– Egy késsel a tökömnél igen nehéz gondolkodni.

– Próbáld meg! – Öntelt mosolyt villantott a férfira.

– A király nem áll szóba bűnözőkkel, ez nála elvi kérdés. Őrként simán besétálhattam volna a tuvi őrök közé, és ismerem a barakkok felépítését, a gyenge pontokat, könnyen bejuthattam volna valamelyik hálóterembe. – Letekintett Emma karjára. – Ha fegyvert fogsz valakire, legyen az király, hercegnő vagy kalóz, azt igen könnyű hajlandóságra bírni. Többek között kegyelmet kértem volna a támadásban részt vevő összes embernek.

Tiiu rohanvást termett Esim mellett, kicsiny lábacskái kopácsoltak a kemény deszkán. Karját Emma karjára tette, és óvatosan elhúzta a kezét. Emma kissé ellenkezett, aztán feladta, mint mindig, ha Tiiuról volt szó.

Megdöbbentette a kislány ámulata, amivel Esimet nézte.

– Többek között? Mit akartál még követelni? – érdeklődött Tiiu.

– Volt egy listánk…

– Mutasd!

Esim szeme hatalmasra tágult, akárcsak Emmáé. A férfiba vetett hite pár perce buborékként pukkant szét, Joefen is látta a lemondást és a szomorúságot, Tiiu viszont ragyogott az elégedettségtől.

Esim lassan hátralépett, a biztonság kedvéért megigazította a nadrágját, majd az ágyához fordult. Megemelte a matracot, és egy zsákot húzott ki alóla, aminek a tartalmát az ágy melletti asztalra szórta. Kések, klittek, ruhadarabok és pergamenek hulltak ki belőle, mire a korsó megbillent. Esim utánakapott, de már későn, a bor egy része áradatként folyt a holmira, a többi meg egyenesen a padlóra csordogált. Esim felkapkodta a ruháit és egy félig ázott tekercset, amit aztán nyűgösen vissza is ejtett.

– Már mindegy, nincs jelentősége. A király elment, és kétlem, hogy valaha is visszatérne Szabad Földre.

Tiiu elemelte a tekercset, kibogozta a rajta lévő madzagot, és maga elé tartotta a pergament.

– Ezt nevezik írásnak. Betűk és számok – okoskodott Esim, aztán lehajította a ruháit, és kikapta Tiiu kezéből a pergament, darabjaira tépte. – Nem is kellett volna megtartanom, csak bajt hozhat a fejemre.

Emma azon tűnődött, vajon ők is bajt hoznak-e a férfira, és ha igen, akkor vajon mit vehetett a hátára Esim, amikor úgy döntött, a többi őr ellen fordul. És miért tette, ha nem a lázadás tüze hajtotta?

– Soha szó sem volt felkelésről, ugye? – kérdezte.

Esim újból leereszkedett az ágyra, szégyenkezve lehajtotta a fejét.

– Személyes sérelmek hajtottak minket, és a bosszú során a legtöbben életüket vesztették. Kifosztottuk a halott őröket, aztán úti engedélyeket hamísítottam, és akik megmaradtak, más városokba mentek új életet kezdeni. Mire Harmonba értünk volna, egyedül maradtam a követeléseimmel, és a király is elillant, így úgy döntöttem, ide jövök. Hiányzott a tenger illata. – Válla megereszkedett. – Nincsenek Felszabadítók, nincs senki, csak én. Sajnálom, de nem tudok segíteni rajtatok.

Joef leült Esim mellé, arca megnyúlt, tekintete árulkodott a gondolatairól. Emma is küzdött a tehetetlenséggel. Nekik még elegendő pénzük sem volt egy új élethez, és akármennyire szeretett volna csak a saját dolgával foglalkozni, az erdőben hagyott bányászok és nők sorsa sötét fellegként kísértette. Felelősséggel tartoztak értük, ők ültették el bennük a reményt, és ők tették kockára mindenki életét. Hogyan mondják el nekik, hogy nincs felkelés, nincs segítség, vissza kell térniük Tuviba, ahol a sátrukat, házukat talán már ki is fosztották, a munkájukat elvesztették, és ő még meg is lopta őket? Zsongott a feje, képtelen volt tisztán gondolkodni, csak egy sötét, halállal és jajveszékeléssel teli jövőt látott maga előtt. Az egyre növekvő gyomoridegtől a lába is megremegett, a falhoz hátrált.

Esim nyögve felállt, elkezdte összeszedegetni a félig ázott ruháit, fáradt mozdulatokkal kitárta az ablakot és kiterítette száradni őket.

– A kislánynak nem kéne este egyedül bóklásznia az utcákon – fordult Joef felé.

Emma felkapta a fejét, körbenézett a szobában, tekintete a nyitott ajtón állapodott meg. Tiiu eltűnt.

Joef az ablakhoz ugrott.

– Nem látom. – Nyugtalan pillantást váltott Emmával.

– Az előbb még ott volt – felelte Esim.

Joef nem habozott, feldúltan megragadta a férfi karját, és húzni kezdte az ajtó felé.

– Mutasd, merre ment!

Emma gerincén jéghideg izzadságcsepp csorgott végig, ő felel Ray húgáért, megfogadta, hogy vigyázz rá, erre szem elől téveszti, és bármi is ütött abba az ostoba lányba, most egyedül kóborol egy ismeretlen, őrökkel teli városban.

És persze erről is ő tehet! A tokjába csúsztatta a tőrét, ingét kihúzogatta a nadrágjából, ezzel fedve a fegyverét, utána megperdült, és követte a két férfit.

---