A napnyugta nem űzte el a város fényeit, nem kergette kényelmetlen ágyaikba az embereket. Úgy tűnt, az éjszaka beállta felrázta Lil lakosait, az utcák egyre zsúfoltabbá váltak, őrök és rakodómunkások sokasága dolgozott nehéz ládákat, zsákokat cipelve. Az asszonyok a házak előtti asztaloknál ücsörögtek, ételeket, italokat árusítottak, és közben harsányan csevegtek, vagy vidám dalokat énekeltek. Fahasáb-vastagságú gyertyákkal világítottak, melyek beragyogták az utcákat.
Emmában dagályként duzzadt az aggodalom. Órák óta taposták a város egyforma utcáit, már azt sem tudta, melyik sarkon lestek be többször és melyiken egyszer sem Tiiut keresve. A tömeg sem könnyített a dolgukon. Emma az utca közepén megtorpant, levegőért kapkodva a bordáihoz nyúlt, tüskeként szúrt az oldala a le-fel rohangálástól. Köpenyes árnyék magasodott fölé.
– Nézzük meg a kikötőben, hátha olyan ostoba volt, hogy odáig merészkedett – javasolta Esim.
– Inkább menjünk vissza az ivóba – lihegte Joef, a pislákoló fényektől vörösnek látszódott az egész arca. – Okos lány, tud magára vigyázni.
Esim sötéten méregette Joefet, nem kellett kimondania a gondolatait, azok az arcára voltak írva.
Emma neheztelve kihúzta magát, ezúttal az álőrrel értett egyet.
– Te aztán kiváló apa vagy! – köpte Esim Joef felé. – Magára hagynád egy őrökkel teli idegen városban.
Joef merev ajkakkal hallgatott, végül csak annyit mondott:
– Nem a lányom.
– De nem te gondoskodsz róla?
Joef bátran Esim szemébe nézett.
– Néha úgy érzem, inkább ő gondoskodik rólunk, és ha azt mondom, tud magára vigyázni, akkor úgy is van.
– Na látod – bökött Joef felé –, ez a baj az egész felkelésetekkel. Azt hiszitek, mindenki a maga sorsának a kovácsa, de egy csapatban egymásért felelnek az emberek, az a dolguk, hogy kezükbe vegyék nemcsak a saját, hanem a többiek sorsát is.
Emma riadtan felkapta a fejét, és csendre pisszegte a férfit, de mintha a levegőbe beszélt volna. A sok megpróbáltatás és kudarc elvették az erejét, leginkább lelkében érezte a sivárságot, és ez az üresség szép lassan átvette felette az uralmat, elméjére szürke ködöt eresztett, testére fáradtságot hozott. Esim erős szavai kalapácsként csaptak le rá, kicsinek, jelentéktelennek érezte magát tőlük, mégse hagyhatta, hogy apját így megszégyenítsék, hiszen Joef volt az, aki a kezdetektől fogva elvakultan hitt a Felszabadítókban.
Vad pillantást vetett Esimre.
– Ha ennyire tudsz felelni másokért, akkor mondd csak: hol vannak a társaid?
Esim odakapta a fejét, súlyos tekintete előbb a járókelőkre, majd Emmára vetült. Közelebb lépett hozzá.
– Amikor feladták a küzdelmet – kezdte suttogva –, nemcsak úgy elengedtem a karjukat, hanem új életet biztosítottam nekik.
Esim borgőzös leheletétől Emma fanyarul elhúzta a száját.
– Nem vagy több egy csalárd, kétszínű őrnél, aki arra büszke, hogy úti engedélyeket hamisított, és holtakat fosztott ki.
– De nagy a szád – csikorogta. – Mondd csak: te mit akartál elérni a lázadással?
– Minden, ami fontos volt számomra, odalett. Az ivóm leégett, Tuviban keresnek az őrök, el kellett elhagynom a várost, és…
– Nem volt más lehetőséged? – vágott közbe Esim egy cinikus mosoly kíséretében.
Emmába fagytak a szavak, el is feledte, milyen érvek hajtották a Felszabadítókhoz, mivel is győzte meg őt Joef. Egy lázadót a céljai vezérelnek, de benne elhomályosultak ezek a célok, csak ment előre, átküszködve magát az akadályokon, és ettől nem is lázadónak, inkább túlélőnek gondolta magát. A felismerés haragot ébresztett benne. Igenis küzdeni akart, pár napja még izzott benne a tettvágy, most viszont csak egy kókadt kórónak érezte magát.
Habozása Joefnek is feltűnt, Esim háta mögül közéjük lépett.
– Ha az őrök eltűnnének Szabad Földről, hazatérhetne – felelte Emma helyett. – Ha ők nem lennének, mindent onnan folytathatna, ahol abbahagyta… vagyis újjáépíthetné az életét.
Esim le sem vette a tekintetét Emmáról, és Emma rettegett, hogy a férfi kiolvassa belőle a bizonytalanságot.
– És még te vádoltál engem önzéssel? Te is csak magadért cselekszel, és nem a népedért.
A rágalmaktól Emma visszanyerte a hangját, megrohamozták az elvek, amelyek Ray eltűnése előtt tettvággyal és harci szellemmel töltötték el.
– Szabad Földért küzdök.
Esim az arcába nevetett.
– Mi értelme küzdeni egy darab földért? Nem Szabad Föld szabadságát kell kivívni, hanem az emberekét. A családért, a barátokért és a társaidért küzdj. Csak akkor fogjál fegyvert, ha azzal az életed árán is képes lennél megvédeni őket, és nem fogsz az első adandó alkalommal elrohanni a saját életed mentve. – Rekedtes sóhajt hallatva egyet hátralépett. – Nekem már nem maradt senkim, nincs kiért küzdenem, de nektek itt van ez a kislány, akinek nyoma veszett.
Emma nem állta Esim tekintetét, kissé oldalra pillantott, nyomasztotta az igazság, amit a férfi a fejére zúdított. Ray egy életen át küzdött Tiiuért, biztonságban, elzártan nevelte, aztán kiállt Matuért is. És ő mit tett? Emi és Joef miatta lettek üldözöttek, Matu immáron egy életen át segítségre szorul, és Ray húgának sem maradt senkije. Megértette, hogy elsősorban nem magáért, hanem ezért a négy emberért kell harcolnia, és az egyikük most veszélyben lehet.
– Menjünk a kikötőbe – mondta megszeppenve, és a forgatag irányába fordult, elindult.
Esim a karja után kapott, mire megtorpant, és egy járókelő a vállának ütközött. Az alak morogva kerülte ki őket.
– Várj! – kérte szerényen Esim, mint aki megértette, mondatai milyen sebeket ejtettek Emmán. – Ismeritek. Szerintetek mi érdekelheti Lilben? Mit akarna megnézni?
Emma majdnem rávágta, hogy nem is ismeri Tiiut, alig tud róla valamit, és már a létezése is szakadás a Ray és a közte lévő barátság szövetén. Aztán eszébe villant.
– Oda menne, ahova senki más. Arra a helyre, amit mindenki kerül.
Esim szeme kikerekedett.
– Biztos?
– Igen – vágta rá Emma Joeffel egyszerre.
– Csak egy hely van, ahol sem hajó, sem ember nem fordul meg. Gyertek! – intett, és sietős léptekkel belevetette magát a tömeg sűrűjébe.
A kikötő felé haladtak, és Emma már nemcsak a csupasz fákként ágaskodó árbócokat, hanem a hajókat is megpillanthatta. Hatalmasabbak voltak, mint ahogy elképzelte. Nem egy, hanem vagy tíz kunyhó méretén is túltettek, magasságuk a barakkok köré húzott fal magasságával vetekedett. Emma száját elhúzva szusszantott, magába fojtott egy gúnyos nevetést, amiért balga módon eddig bele se gondolt, hogy ezek a hajók nemcsak zöldségekkel, magvakkal és gyümölcsökkel teli hordókat szállítanak, hanem a Tuviból kibányászott köveket is.
Ahogy elnézte a part mellett álldogáló szekereket, felfordult a gyomra. Haladtában tanúja lehetett Szabad Föld kifosztásának, figyelte a tengerbe hosszan benyúló stégeket, a szekerekről lepakolászó őröket, a csörlőket, melyekkel fadeszkákat és hasított szikladarabokat húztak a hajókra. Csípős trágyaszag csapta meg az orrát. Előttük egy tehéncsordát hajtottak fel, őket egy másik hajó követte, melyekbe ládákba tuszkolt szárnyasok rikácsoltak.
Már kapiskálta, Tiiu miért jöhetett erre. A kíváncsiság hajthatta. A vágy, hogy saját szemével lássa Nebessen zsarnokságát, ahogy Szabad Földet megfosztják állataik és terményük nagy részétől, csak hogy a híd túloldalán nagyobb gazdagságban élhessenek az emberek. A látvány benne is dühöt ébresztett, elillant minden kétsége, lázadást akart, harcot, elűzni a rabló őröket, és szemen köpni minden nebessenit.
Ahogy haladtak, a kikötő lassan néptelenné vált. Balról már csak a csupasz, nyílt tenger kísérte őket, jobbról eltűntek a házak, helyüket sziklás dombok, gyér bokrok váltották. Az éjszaka ijesztő sötétsége lecsapott rájuk, gyertyák helyett immáron a hold világított felettük. Néha egy-egy csobbanás törte meg a víz halk fodrozódását. Emma riadtan megugrott mindegyiknél, szívverése felgyorsult.
– Hova is megyünk? – kérdezte Esimet.
– A keleti öbölbe. A helyiek szerint pár éve befészkelte magát oda egy szörny, örvényeket csinál, ezért egy hajó sem mer ott kikötni, és nincs ember, aki a környékre merészkedne.
Szörny? Emma egy pillanatra ledermedt, szinte levegőt sem vett, amikor újra mozgásra bírta a lábát.
– Talán mégse volt jó ötlet idejönni.
– Ellenkezőleg – harsogta Joef, és megállt, karjával előremutatott.
Emma hunyorogva próbált átlátni az éjszakán. A parton egy sötét alak körvonalát látta, és bár háttal volt neki, egyből tudta, hogy megtalálták Tiiut. A lábát kapkodva rohant a kislányhoz, aki meghallva lépteiket feléjük fordult.
– Épp most készültem visszamenni.
Emma Tiiu előtt termett, megragadta a két vállát, és lehajolt hozzá, az arcát, a testét vizslatta.
– Nem esett bajod?
Tiiu szeme nagyra tágult, mire Emma észbe kapott. Megköszörülte a torkát.
– Mindegy is – mondta keményen, és kihúzta magát. – Miért mentél el szó nélkül? És hogy jutott eszedbe idejönni? Az égiekre mondom, még egy ilyen, és én magam hajítalak oda a szörnyeknek.
Joef eltolta Emmát, és letérdelt Tiiu elé.
– Csak ne tűnj el még egyszer – kérlelte lágyan. – Aggódtunk érted.
– Tudom.
– Akkor… miért csináltad?
Tiiu megrántotta a vállát, és slattyogva Esimhez lépett. Emma teleszívta a tüdejét levegővel, sejtette, hogy a kislány megint valami meglepőre készül, és igyekezett felkészíteni magát erre. Titkon remélte, leteremti a férfit, amiért hagyta elburjánzani a Felszabadítókról szőtt pletykákat, és megfosztotta őket a reménytől.
– Hazudtál – kezdte halkan, de határozottan.
Emma ajkára azonnal mosoly kúszott.
– Nem, én…
– Igenis a világ ellen akartál fordulni, láttam a követeléseket – folytatta Tiiu, tudomást sem véve Esim közbevetéséről és a többiek döbbenetéről. – Szabad Föld felett a szabad földiek őrködjenek, a nebesseni bűnözőknek fogházat, szabad kereskedelmet, a kötelező beszolgáltatás helyett Nebessen vásárolja meg a terményeket és az állatokat a gazdáktól. Mestereket és gyógyítókat, hogy rendes ellátást és oktatást kapjanak a szabad földiek. Városvezetőket, akiket a helyiek választanak. Az utolsó négyet már nem volt időm elolvasni, de nekem ennyi is épp elég volt.
Esim arca megnyúlt, a hold megvilágította elfehéredő bőrét, és már Emma is érezte magán a sápadtságot. Hogy nem gondolt soha arra – még Matu sérülésekor sem –, hogy ők is megérdemelnék a tanult gyógyítókat és a betűvetés ismeretét?
– Te tudsz olvasni? – kérdezte Esim Tiiutól.
Tiiu bólogatott.
– Szerinted minden szabad földinek tudnia kéne. Jó vezér lennél.
Emma a szája elé kapta a kezét, hogy ne nevessen fel hangosan. Még hogy Esim jó vezér lenne? Nevetséges, és egyben rémisztően igaz is.
Esim lehajtotta a fejét.
– Azokat a követeléseket nem én írtam.
– Ki gondolta volna? – vakkantotta oda Emma.
Tiiu a tenyerét Esim csuklójára csúsztatta, a köré tekert színes kendőre.
– Aki írta, fontos volt neked. Megtartottad a listát, és képes lettél volna fegyvert fogni a királyra, hogy beteljesítsd a rajta lévő követeléseket.
Esim elrántotta a kezét, arcán a fájdalom és a düh váltogatta egymást.
– Akik velem voltak, vagy meghaltak, vagy az új életet választották a harc helyett. A szabad földiek már az alázattal a vérükben születnek – hányta a szavakat, hangosan, gyorsan. Karját szélesre tárta. – Nincs meg bennetek a szabadság utáni vágy. Én szabadon éltem a tengeren, a magam ura voltam, és a társaimat a családomnak tekintettem. Tudom, mit veszítettem azzal, hogy ide száműztek, és attól, amit itt látok, felfordul a gyomrom. A ti oldalatokra álltam, de ti hagytatok cserben. A nevem egybeforrt a lázadással, ezt nem moshatom le magamról, örökké színlelnem kell, míg a többiek békében élhetnek. – Megvetően körbenézett a kis társaságon. – Ezek után mégis mit vártok tőlem? Szerintetek az a harmincvalahány ember, akikről beszéltetek, nem fordítana nekem hátat. Ti nem adnátok fel?
A harag keltette válasz Emma nyelve hegyén pihent, de hallgatott. Kételyek támadtak benne. Ha már nem maradt senkije, akkor is képes lenne harcolni? Vagy feladná úgy, ahogy Esim is?
– Mi nem – vágta rá Tiiu. – Te igen?
– Én már feladtam, hogy valaha is bízni merjek a szabad földiek erejében.
– Akkor bízz magadban! Vidd a követeléseidet a király elé!
Tiiu kurta szoknyája zsebébe nyúlt, egy összehajtogatott pergament húzott elő. Emma közelebb lépdelt, akárcsak Joef, és megálltak Tiiu mögött, aki átnyújtotta az írást Esimnek.
Esim zabosan kapott utána, érdeklődésnek a jelét sem mutatta, miközben széthajtogatta a pergament. Rátekintett, a hold felé emelte, kétszer megforgatta.
– Mi ez?
– A palota alaprajza, rajta az összes titkos járattal, ami összeköti a palotát Tóriával és a kikötővel is. Kormányos vagy – legyintett Tiiu. – Szerezz hajót, menj Tóriába, szökj be a palotába, és fogj fegyvert a királyra vagy a hercegnőkre, és zsarold ki a követeléseidet.
Esim pár pillanatig mélyen hallgatott, mintha a megrökönyödés leterítette volna, és csak kutakodna a helyes kérdés után. De Emma tévesen ítélte meg a férfit, mert Esim hirtelen hátradöntötte a fejét, és a komor éjszakába nevetett, majd’ belefulladt, hangja vészjóslóan bezengte az öblöt. Nyeldekelve fojtotta el a kacaját, miközben mélyen Tiiu szemébe nézett, ajkán még széles mosoly pihent. Összegyűrte a pergament, és Tiiu lába elé hajította.
– Ez csak egy gyerekrajz.
– És ha nem?
– Egy, hajót kéne szerezni. – Feltartotta a mutatóujját, aztán sorba a többit. – Kettő, legénység is kell, mert egyedül képtelenség elkormányozni ezeket a hajókat, és ugyanilyen képtelenség három tucat őrt rászedni egy felkelésre. Csak négyről tudok, akik értenek a hajózáshoz és benne lennének ekkora őrültségben. Három, észrevétlen kéne elhagyni a kikötőt.
– Ennyi? – kérdezte Tiiu gyermeki tudatlansággal.
Esim felrántotta a szemét, köpni-nyelni se tudott. Emma is hasonlóan érzett, ám döbbenetét hamar magabiztosság váltotta, a megérzései azt súgták, Tiiu rejteget még valamit a tarsolyában, és mint éhes kopó, szűkölve várta a kislány reakcióját. Közben gondolatai sem hagyták nyugodni. A kikötőben látottak feltüzelték a haragját, és tudta, ha Joef nem hazudott – márpedig nem szokott –, akkor igenis képesek lennének egy felkelésre való embert összetoborozni, ellenben ezek az emberek úgy tudják, Esim Beret a Felszabadítók vezére, és nekik kéne egy arc, aki mögé felsorakozhatnának, akiben hihetnének. Esim nélkül oda lenne az emberek bátorsága.
– I-igen – makogta Esim.
Tiiu felvette a pergament, és finoman elkezdte kihajtogatni.
– Ez a térkép még ReetUr előtti – motyogta fel sem nézve. – A palotát azóta többször is felújíthatták, de az alapokhoz biztos nem nyúltak, ahogy a királyi szárnyat sem változtathatták, mivel annak a legjobb a fekvése. – Esimre emelte a tekintetét. – Kalóz voltál, a hajószerzés és az észrevétlen kihajózás nem okozhat számodra gondot. Ami a legénységet illeti, mi harmincheten vagyunk, ami több, mint három tucat. Ha meg tudod győzni azt a négy őrt, akiket említettél, akkor lenne öt ember, akik értik is a dolgukat. Köztünk is sok a férfi, és nem ijednek meg a munkától.
A férfi úgy nézett le a kislányra, mint egy elmeháborodottra, szólni akart, de Emma megelőzte, Tiiu elé lépett.
– Mi nem szállhatunk vízre, még a stégre se léphetünk rá.
– Úgy is fogalmazhatnék, hogy értek az állatok nyelvén, a szörnyek nem okoznának gondot.
Esim horkantott.
– Én meg aranyat fingok. – Homloka ráncosabb lett, mint egy vénasszonyé, ajka megfeszült, aztán elszellentette magát.
Emma káromkodva messzebb lépett.
– Legalább anyagi gondjaink sem lesznek – vetette közbe Tiiu szenvtelen, ajkán játékos mosoly táncolt, majd hirtelen megperdült, és elsétált.
Emma elsőre azt hitte, a penetráns szag Tiiuhoz is elért, de amikor a kislány távolodni kezdett, rossz előérzete támadt, mert egyértelműen a part felé tartott. Joeffel egyszerre lódultak meg, éppen a stég előtt érték utol Tiiut, és azonnal megragadta a kislány karját.
Tiiu a válla felett visszanézett rá, tekintetéből eltűnt a gyermeki csillogás, helyét lázas szenvedély vette át, melyhez hasonlót eddig csak Matu és Ray szemében látott, mielőtt verekedni indultak a Ketrecbe. Lassan húzta vissza a kezét, lábaira mázsás súly telepedett, nem tudta, és nem is merte megállítani a kislányt, bármire is készült.
Esim könnyedén libbent mellé, értetlenül bámulta őket.
Tiiu folytatta az útját, de mielőtt talpa a deszkát érinthette volna, Esim utána mozdult, ám Joef visszarántotta a férfit. Esim próbált kiszabadulni, de Joef erősebbnek és józanabbnak bizonyult, hátrarántotta Esim mindkét karját, erősen tartotta.
– Megölöd magad! – kiáltott Tiiunak. – Őrült vagy! És ti is őrültek vagytok, ha ezt hagyjátok.
– Igazad van, de minden, ami körülötte zajlik, őrület – felelte Joef. – És mindig tudja, mit csinál.
Ekkor Esim teljes erőből hátrarántotta a fejét, koponyája Joef orrának csattant, aki fájdalmában azonnal az arcához kapott.
Esim Tiiu után iramodott.
A stég körül fodrozódni kezdett a tenger, csobbanva csapott a víz a deszkákra, majd az egész megremegett.
Esim megbillent, éppen csak meg bírta őrizni az egyensúlyát. Mozdulni se mert.
Emmát torkon ragadta a félelem, a lélegzete is elállt, és önkéntelen Tiiu nevét sikoltotta.
– Már ti is kételkedtek? – kiáltotta vissza Esim, és láthatóan nem tudta eldönteni, továbbmenjen, vagy inaljon vissza a partra.
Sötét árnyak mozgolódtak a víz felszínén, körülöttük a hullámok örvénybe rendeződtek, susogó hangjuk halálfélelemmel töltötte el Emmát. Tekintete a vízről a stégre siklott, Tiiut kereste, félt, hogy belezuhant a tengerbe.
Tiiu ekkor ért a stég végére, és mint aki megpihen egy patak partján, leült, és lábát a vízbe lógatta.
Emma egyet előrelépett. Aztán kettőt hátra. A hold megcsillant a stég felé emelkedő nedves testen, mely sötétebb volt, mint az éjszaka. A rém ovális feje – vagy teste, koponyája, Emma nem tudott rájönni, mit is lát – körül, mint a pók lábai, hosszúkás csápok lengedeztek, fullánkos végei ezüstösen csillogtak.
Tiiu előrenyújtotta a karját. A szörny még jobban kiemelkedett a vízből, csápjaitól ismét megbillent a stég.
Esim kötéltáncos módjára egyensúlyozott.
Emma ijedtében rászorított a kővé dermedt Joef karjára.
– Gyere, simogasd meg! – kiáltotta Tiiu, mire Emmának a sötétben sikerült kivenni Tiiu picinyke karját, a kislány a rémet cirógatta.
– Inkább a halál – vágta rá Esim éles hangon.
Emmának tátva maradt a szája, elengedte Joefet, és minden bátorságát összeszedve elindult, de nem mert rálépni a deszkákra, inkább megállt, hogy jobban lásson.
– Ti megpróbáljátok? – Tiiu nem fordult hátra, de Emma így is tudta, hogy a kérdést neki és Joefnek szánta.
Visszanézett Joefre, fél arca vöröslött, már inge is véressé vált. Nem mozdult.
Az elmúlt hetekben Emma sokkal több hihetetlen dolgot látott és halott a kislánytól, mint amennyit ép ésszel fel lehetne fogni, és maga sem tudta, hogy ő őrült meg, vagy az égiek űznek tréfát belőlük.
Kisgyermekként az anyja állandóan kendőben járatta, ha kisétált vele a piacra, még az arcát is összekoszolta, ne látszódjanak hófehér pillái, a szemöldöke. Ellenben az apja büszkén vállalta különc gyermekét, és nem is akadt férfi, aki magára merte haragítani az ivó tulaját. Tiiu írt, olvasott, állati ösztönökkel tájékozódott az erdőben, a városban, és lám, tényleg ért az állatok nyelvén. Ray ezt mindvégig tudta. Nem véletlen hát, hogy rejtegette, akárcsak őt az anyja, hiszen Ray maga is gyerek még, egy ilyen furcsa szerzetet, mint Tiiu, nem tudott volna megvédeni. De Emma most úgy látta, Tiiu nem is szorul védelemre, inkább ő az, aki megóv másokat a bajtól.
A bizalom lassú érként csörgedezett benne, hol elapadt, hol patakká változott, de a ma éjszaka egyetlen pillanata alatt óceánná duzzadt.
Emma hinni kezdett Tiiuban.
Felszívta magát erővel, aztán cipője talpa a stégen koppant. Előremeredve lépdelt Tiiu felé, elhaladt a reszketeg Esim mellett, és megállt a szörny előtt. A rém fölé magasodott, testén apró hasítékokat vett észre, melyek mint szemek pislogtak, de szemgolyó helyett vöröslő mélységet látott. Vérfagyasztó látványt nyújtott, és mocsárszagot árasztott. Emma elkapta a tekintetét a szörnyről, és felrántotta az orrát.
– Ezt hogyan csináltad?
Esim hangja közvetlen mögüle érkezett, gatyába rázhatta magát, és ő is kisettenkedett a stég végére, de láthatóan össze volt zavarodva. Szeme szinte kiesett a helyéről, úgy bámulta a csápos pókszerű víziszörnyet.
– Amikor a király itt járt – kezdte Tiiu, hangjából enyhe fájdalom érződött ki – magával hurcolt két fiút, feltehetőleg egyikük az új meeshai, mert távozáskor már nem ugyanaz viselte a volur tiaráját, mint érkezéskor.
– Hallottam, hogy az őrök az új volurról sutyorognak – felelte Esim félvállról. – De ennek mi köze… ehhez? – Karját a rém felé emelte.
– Az egyik fiú a fivérem.
– Ha szerencsével jár, boldog, gazdag élet vár rá.
– De ha nem, akkor igen ünnepélyes kivégzésben lesz része.
Esim Tiiu vállára helyezte a kezét.
– Nebessenben nincsenek kivégzések – nyugtatgatta a kislányt. – Vissza fogják hurcolni Szabad Földre.
– Nem, mert Melinion, és nincs az a király, aki ne szeretné kőbe vésetni a nevét azáltal, hogy ő fejezi be ReetUr művét. Azt akarja majd, hogy minden nebesseni tudja, ő végezteti ki az utolsó Meliniont.
Esim makogni kezdett, kereshette a megfelelő szavakat, és közben lopva Emmára nézett. Emma most először látott őszinte érdeklődést és kíváncsiságot a férfi tekintetében, ezért megválaszolta a ki nem mondott kérdését.
– Tiiu létezése titok, a fivére nem fog beszélni róla.
Esim erre veszélyes mosolyt villantott, Emma hátán a hideg futkosott tőle.
– A király össze fogja csődíteni Nebessen összes nemesét, még a geletai kereskedők vezetőit is, Tória kikötői zsúfolásig telnek majd hajókkal, eggyel több vagy kevesebb senkinek nem fog feltűnni. A kivégzést előre be fogják harangozni, nem lesz ember, aki ne venné hírét, és ami azt illeti, itt még nem pletykálnak róla.
– Nem tudhatjuk, nem-e ő a meeshai. – Emma hangja megremegett, maga se tudta, minek örülne jobban, annak, ha Ray lenne a meeshai, vagy annak, ha nem, és kiszabadíthatnák.
– Ha ő lesz – kezdte Tiiu, aztán pár lélegzetvételnyi időre hallgatott, mielőtt folytatta volna –, akkor is megkapja a felhajtást, hiszen Melinionként vígan fog az Arden-dinasztia szolgálatába állni, és ez talán még rosszabb, mint a kivégzés.
Esim bólintott.
– Sietnünk kell. – Lázas hadarásba kezdett. – Az ivóban már beetettem pár embert, amatőr kártyavetőnek hisznek, a győzelem mámoráért újra játszani fognak velem, és már tudom is, kitől nyerhetném el a hajóját. Négy gyakorlott hajóssal már talán tudok mit kezdeni, de még így is kell egy-két nap, amíg a tieiteket is betanítom. Mit is mondtál? – fordult Emma felé. – Hol vannak a többiek?
– Harmontól nem messze – vágta rá, aztán megrázta a fejét. – Ez most azt jelenti, hogy megcsinálod?
– Megcsináljuk! – Boldogan összeütötte a tenyerét, mire a szörny csápjai a tengerbe csapódtak, a hűvös víz mind a hármukat eláztatta.
Emma visítva behúzta a nyakát, nedves ruhája a testére tapadt. Esim felnevetett. Tiiu fáradt mozdulatokkal felállt, az arcába lógó nedves tincsei mögül lesett a férfira.
– Szabaddá tesszük a bátyádat és egész Szabad Földet – biztatta Esim Tiiut. – Ha segítesz, hajnalra az összes társatoknak hamisítunk úti engedélyt, és azokkal egy hét múlva már itt is lehetnek. Ez idő alatt megszerzem a hajót, a rakományt, és kereskedőkként útra kelhetünk. Imádkozzatok az égiekhez, hogy addig a volur ne hozzon ítéletet. Egy szörny mellett állok! – harsogta őrült boldogsággal az arcán. – Ezek után semmi sem lehetetlen. Semmi! Megkeserüli a király, hogy ujjat húzott velem.
Fenyegető szavai fagyos hideget hoztak, és reményt, erőt, amely futótűzként terjedt át Emmára is.
– Én nem bízom benned! – A tenger moraján átszűrődött Joef hangja, a stég legszélén állt karba font kézzel. – Az Esim Beret név a Felszabadítók vezérét jelöli, de te magad mondtad, hogy nem vagy vezető.
– Te talán el tudsz kormányozni egy hajót?
– És te annyi embert?
Tiiu csoszogva indult Joef felé. Emma mögött újabb csobbanás hallatszott, és miután Tiiu már nem állt mellette, a szíve is kihagyott egy ütemet. Sietve a lány után eredt, mert ha nem is mondta ki, sejtette, hogy a szörnyek olyanok lehetnek, mint a házőrző ebek, akik a gazdájuk mellett engedelmesen ücsörögnek, de ha egyedül maradnak, kíméletlenek az idegenekkel.
A víz hangja elárulta, hogy a szörny a felszín alá bukott, de csápjai mentén újabb és újabb halálos örvény született.
Esim is utánuk lépett, követték a leereszkedett vállú Tiiut. Emma nem tudta eldönteni, a fáradtság vagy valami más nyomasztja a kislányt, de bízott benne, hogy az előbbi. Tiiu Joefhez érve álmos kisgyermekként simult a férfi oldalához, Emma egy pillanatra meg is sajnálta. Túl sok izgalom érhette az elmúlt napokban, a veszteségéről és a szüntelen kóborlásról nem is beszélve.
Tiiu ásítva szólalt meg.
– Az emberek bíznak Joefben, de szükségük van Esim hírnevére is. Jobb lenne, ha minden döntést együtt hoznátok meg, és hogy te is megnyugodj – hatalmas szemét Joefre emelte –, mi Emmával itt maradunk Esim mellett, amíg te visszaviszed Gedeonnak a papírokat, és visszamész a többiekért.
Joef megsimogatta Tiiu feje búbját, még egy atyai csókot is nyomott rá, mielőtt beleegyezett volna a tervbe.
– Kártyázás közben úgyis jól jönne egy szép lány. Figyelemelterelésként – jegyezte meg Esim.
Emma csípőre vágta a kezét.
– Nem erősségem a bájolgás.
– A szépség sem, de az itteniek nem valami válogatósak.
Tiiu ekkor megragadta Emma kezét, aprócska tenyerét az ő tenyerébe csúsztatta. Nedves ujjai jéghidegek voltak. Megdörzsölgette őket, és ekkor észrevette, hogy Tiiu másik kezével Esim tenyerét szorongatja.
– Egy csapat lettünk? – kérdezte Tiiu félszegen.
Emma előbb lesütötte a tekintetét és tagadóan megrázta a fejét, aztán a kislányra mosolygott.
– Nem. Mi lettünk a Felszabadítók.
Amira Stone 