A könnyeitől nedves, feketéllő gyolcsot a markában gyűrögette, lábát sziklasúly húzta, lépni is alig bírt. Követte az őröket, köpenyüket figyelte, ami úgy vöröslött, mint Ray véres arca. Alig egy hét leforgása alatt mindkét barátja haláltusáját végignézte, látta őket kiterítve egy asztalon, mint valami levágásra szánt állatokat, hallotta a kínjukat, a reményvesztettséget.
Emma bármit megadott volna az üresség érzetéért, hogy végre megszabaduljon a veszteség és az öngyűlölet fájdalmától. Miért ő szenved, amikor egyetlen sérülése sincs? Miért érzi úgy, mintha a sok gyötrelemtől kettészakadna a mellkasa, pedig nem őrá vár kivégzés? Az élete folytatódik, a családja és a Bányaló ott van neki, semmi nem változott, pusztán attól a két fiútól kellett búcsút vennie, akiket testvérként szeretett. Matu sosem lesz a régi, Ray meg… Gondolni se mert arra, mi vár rá.
Mégis, szüntelen csak az járt a fejében, mi lesz most vele Ray nélkül.
A lépcsőn felérve elvakította a napfény. Megtorpant, hunyorgott, és óvatosan még egyszer megtörölte a szeme alatti vékony bőrt.
– Megviselte a feladat?
Az a testőr állta útját, aki bevezette őket a zárkákba, és még csak fel sem tűnt Emmának, hogy kifelé is ő a kíséretük. De nem volt egyedül, társai, mint halált hirdető fekete varjak figyelték őket.
Emma bólogatott, a szavakhoz még nem volt ereje.
– A fiatalabbik életben marad? – kérdezte a testőr.
Emma Hisára lesett, és ekkor döbbent rá, hogy a bent töltött időt teljes révületben töltötte, csak Ray eszmélése rázta fel kissé, aztán a szavai. Tiiu, igen, ezt a nevet hallotta, így szólította Ray a kislányt. A húgát. „Ne engedd a húgomat elvinni”, ezt mondta neki, és nem jött rá, mit is értett ezalatt, ahogy azt sem, miért kérte a kislányt, hogy a Fény Házába menjen segítségért. Gondolatai jobban összekuszálódtak, mint a fésületlen tincsei hatéves korában, amikor apjának a füléig le kellett nyisszantania a haját.
Emma teljes képtelenségnek találta, hogy Raynek lenne egy testvére. Sose mesélt róla, márpedig egy kislány nevelése nem kevés fejfájást okozhatott neki, hiszen még ő maga is gyerek volt.
Hisa enyhén bólintott.
– Igen, életben marad – nyögte ki Emma, és amint kimondta, hinni kezdett benne. Ha Hisa tényleg Ray húga, biztos mindent megtett azért, hogy megmentse.
– Ez nem jó hír.
Emma felkapta a fejét, villámként tért vissza belé az élet, és vele együtt a gyomrát megforgató undor is. Álla idegesen megfeszült, ahogy a férfira nézett. A testőr, homlokán a feszültség keltette ráncokkal a mellette álló rőt szakállú társára nézett, aki erre sóhajtott, majd megfordult, és dübbenő léptekkel távozott.
– Az embereim kikísérnek titeket. – Hanyagul intett az egyik testőrnek, a zárkáknál tanúsított udvariasságának már nyoma sem volt, mintha az a figyelmesség nem is neki, hanem a raboknak szólt volna.
A szavai ellenére azonban a férfi továbbra sem mozdult, elállta Emma útját. Emma bőre viszketni kezdett a testőr tekintetétől.
– Reméltem, nem vagy olyan jó, mint egy gyakorlott gyógyító, de alábecsültem a képességeidet, kékszemű.
– Csak a feladatomat végeztem.
– A feladatod – ismételte, közben lopva Hisára nézett, majd vissza Emmára.
Hisa egy fekete köpenyes nyomába eredt. Emma nyeldekelve megszólalt.
– Távoznánk, uram.
A testőr lassan oldalra lépett, és Emma gondolkodás nélkül követte Hisát, hajtotta a kíváncsiság, mennyit sikerült a kislánynak végrehajtania a tervből, beszélni akart vele. Az udvart átszelve a tarkóján érezte a testőr tekintetét, amit nem tudott hova tenni, mígnem észrevette, hogy Hisa a szoknyájába törli vértől és a kenőcstől ragacsos ujjait. Ruháját több helyen is vörös pöttyök, nedvesség tarkította. Emma megdermedt, megfordult, és megfoghatatlan érzések suhantak át rajta, ahogy tekintete megtalálta a még mindig őt figyelő testőrt.
Fellélegzett, amikor újra Tuvi utcáján álltak, a barakk szürke falainak árnyékában.
Egyenest hazafelé vették az irányt. Emmát egyre erősebben marták a kételyek, Ray szavai, mint vihar idején a dörej, hasítottak belé.
A faház két ágya, hogy Hisa olyan sokat tud róluk, és hogy Ray mutatta be őt, a lányt, akinek az anyja ugyanúgy a bordélyban dolgozott, és aki szintén árva. Sok egyezés, mégis kevés.
Felidézte a nevet, amit Ray lázasan ismételgetett.
– Tiiu?
A kislány fáradtan felnézett rá.
– Ne hallgass Rayre, nem volt magánál. Joef mesélt a Felszabadítókról, és bármit mondott is Ray, inkább választom őket, mintsem lady Alasát.
Emma sóhajtva értette meg a dolgokat.
– Megígértem Raynek, hogy nem engedem, hogy elvigyenek.
– Nem ígértél neki semmit.
Emma léptei súlyossá váltak, próbálta felidézni a zárkában történteket, és csak a meghökkenésére emlékezett. Ha ott és akkor tényleg nem mondott semmit, akkor most pótolja, és megfogadta magának, teljesíti Ray kérését.
– Mondd, hogy volt értelme ennek az egésznek! Hogy átadtad a kulcsokat.
Tiiu nem válaszolt azonnal, leeresztette a vállát.
– A ruhája cafatokban lógott, nem volt hova rejteni ennyi kulcsot úgy, hogy az őrök ne vegyék észre. Estére erejét veszti, ha nem kap rendes ellátást. A terved alapból őrültség volt, esély sem volt a sikerre.
Emma hátrahőkölt, felbőszülten szólalt meg.
– Mert te annyi sziporkázó ötlettel álltál elő!
– A fivérem, meg fogom találni a módját, hogy hazahozzam – felelte Tiiu, és Emma olyan ádáznak látta a tekintetét, mint Rayét, amikor nekiment a Ketrecben Keinnek. – De ennek nem most jött el az ideje.
– Akkor mikor? Amikor már kivégezték?
– Gyógyítót hívtak hozzájuk, ami csakis azt jelentheti, hogy a király elé fogják vonszolni őket. Maga a király fog ítéletet mondani rájuk, és Kein életigenlése sokkal erősebb annál, mintsem büszkeségből hallgasson az uralkodó előtt. El fogja mesélni a Ray és a közte lévő viszályt.
– Úgy hiszed, a király megkegyelmez nekik?
– Nem tudom, csak azt, hogy itt – Tiiu a mellkasára bökött – valami azt súgja, ennek így kellett történnie, és ne aggódjak.
Emma hitetlen fújtatott, és megszaporázta lépteit. Alkut kötött a ladyvel, felkereste a Bűnösök-temetőjét, szembenézett egy barakknyi őrrel és a király testőreivel, és mindezt a nagy semmiért. Tiiu azt várja, hogy otthon üljön, és a körmét lerágva várjon a király döntésére. Ostoba volt, amikor bízott a kislányban, és elhitte, ő is segíteni akar Rayen, és balgának tartotta magát is, amiért egy ilyen kis fruskára alapozta a tervet.
Dobbantva megállt, és visszafordult, éppen időben. Az utca sarkán Tiiu a másik irányba tartott.
– Te meg hova mész? – kiáltott utána.
Tiiu megtorpant, a kosarat a mellkasához szorítva hátranézett.
– Haza. – Tekintetéből sugárzott a fájdalom, amitől Emma gyomra görcsbe szaladt. Egy percig sem habozott, döntött.
– Még csak az hiányzik! – csattant fel, és nagy léptekkel Tiiuhoz caplatott, erősen rámarkolt a karjára. – Ott jelenleg senki nem vár, és anyám kibelez, ha nélküled megyek haza.
Megrántotta a lányt, az érzelgősség nem az ő asztala volt, és nem tudta szavakba önteni azt a felelősségtudatot, ami benne éledezett. Sajgott a feje az érzéstől. Ott volt a családja, Matu és az ivó is, mindről ő gondoskodott, de egy gyerekhez, aki folyton ott sündörög a házukban, túl türelmetlennek vélte magát.
Emma a felhőtlen égre meredt, és magában káromkodások sorát szórta az égiekre.
●●●
Az éj lepelként fedte őket. Emma a hajvégét csavargatta idegességében, képtelen volt megszokni annak a színét, még akkor is, ha jelenleg hasznára vált, és általa teljesen beleolvadt a sötétségbe. A falat szemlélte, a kétszintes házaktól nem sokkal nagyobbra épült, oldala és teteje teljesen sima, tövénél roskatag bodegák álltak. A barakk háromszáz őrnek adott otthont, minden őrre öt lakos, ahogy azt a törvény előírta. A lázadásnak esélyt sem adtak, hiszen Tuviban közel ugyanennyi egészséges felnőtt férfi élt, fegyverek és harci képzettség nélkül.
A szekérből áradó nyers húsok illata émelyítette Emmát, orra elé húzta inge gallérját, és lélegzet-visszafojtva sasolta az utcát.
A házak ablakaiban már kihunytak a fények, éjfél körül járhatott az idő. Joef közel két órája járt a barakkban, eliszogatott egy másik lovásszal és két őrrel, aztán elkezdte végigkínálgatni a testőröket is, ügyelve arra, hogy a zárkák mellett strázsálók különleges itókát kapjanak.
– Mit mondtál, mennyi idő, mire hat? – fordult Tiiu felé.
A kislány lábát a mellkasához húzva gubbasztott a bakon, ragaszkodott hozzá, hogy a többiekkel tarthasson. Matu és Joef nem ellenkezett, mindannyiukat hajtotta a tettvágy, és némileg a kíváncsiság is, hogy sikerrel járnak-e. Egyszerre szorítottak Raynek és maguknak is.
– Pár perc. – Tiiu hangja reszketett, a lemondásában megnyugvás sejlett, sejthette, hogy igaza lesz.
– Már rég…
– Várunk! – Emma Joefre förmedt.
– Nincsenek kulcsai, az ajtók meg tömör fából készültek.
– Ha valaki ki tud jutni onnan, akkor az ő – szólt erélyesen, de csak a hitbe, a reménybe kapaszkodott, elméje legrejtetteb zugából viszont dörömbölve próbált kijutni a gondolat, hogy vége, semmit sem tehetnek.
Emma haragudott Tiiura. Nem akarta elhinni, hogy a kislány képtelen volt megtalálni a módját, miként adja át a kulcsokat. Ő is hibázott, a kétségbeesés öntudatlanságba taszította, de nem róhatják a szemére, hogy nem bírja a sérülések látványát. Tiiut sem a vér, se mások szenvedése nem zaklatja fel, neki kellett volna helyt állnia a zárkában.
Az este lusta léptekkel haladt előre, Matu és Tiiu elszundított a bakon, egymásnak dőlve szenderegtek. Joef a kerék tövében, a földön hortyogott, hangja bezengte a néma utcát. Emma lecsusszant a bakról, és megbökte mostohaapja vállát, mire a férfi megrezzent, de nem kelt fel, pár pillanatig halkan szuszogott, majd újra medve módjára horkolt tovább.
Emma egyre jobban érezte a bensőjét cincáló türelmetlenséget, tennie kellett valamit, nem bírt tétlen megülni, járkálni kezdett, és eltávolodott a szekér fullasztó szagától. Fel-alá rótta az utcát, mindig távolabb és távolabb merészkedett, mígnem eljött a hajnal.
Lánccsörgés, surlódás, lovak patáinak a hangja törte át a csendet. Emma felkapta a fejét, szorosan a fal mellett osonva követte a zajokat, mígnem meglátta a távolodó menetet. A király testőrei és katonái olyan lassan haladtak, mint akik settenkedve próbálják elhagyni a várost. Őket a hintók követték, aztán egy sötét vászonnal letakart szekér. A gyér szellő bele-belekapott az anyagba, súlyával nem birkózott meg, de a hátulján, ahol a bőrcsatokkal összeerősítették őket, vékony rés tátongott. Emma lélegzete felgyorsult, minden porcikája bizsergett, érezte, hogy itt valami ármány van alakulóban. Miért távozna lopva a király? És mit szállíthatnak egy ilyen rozoga szekéren? Hunyorgott, igyekezett belesni a résen, de túl messze állt, és a szekeret körbeálló katonák is nehezítették a dolgát.
Tuviban nem volt semmi értékes, amire egy uralkodónak szüksége lehetett volna. Emma sejtette, hogy mit őrizhetnek annyira a fegyveresek, de nem értette, mi célból.
A menet nem a főtér felé kanyarodott, el akarták kerülni a tömeget, de nem is a következő város felé tartottak, hanem a híd felé, Nebessenbe.
A felismeréstől megfagyott a vér az ereiben. A féleszű királynak nem lehetett elég mersze halálos ítéletet hozni, inkább a hídra bízza a fiúk sorsát. Ami ugyancsak halált jelent.
Kilépett a fal árnyékából, egy darabig követte a királyi menetet, és miután meggyőződött róla, hogy tényleg a híd felé tartanak, lerövidítette az utat, és egyenesen a Bűnösök-temetőjéhez vezető sziklaszirthez futott, de ezúttal nem tért be az erdőbe, szembe kellett néznie Reet-Ur hídjával.
Balga mese, mondogatta magának. Ostoba rémhistória gyerekeknek.
Végül is, ha már képes volt átverni az őröket és szembenézni a testőrökkel is, akkor nem lehet olyan nyámnyila, hogy egy bugyuta legenda megállítsa.
Zihálva kapkodta a levegőt, és végül kockáztatott. A perem felé fordult. Az erősödő szél az arcába vágta a haját, oldalra seperte a sötét tincseket, és kinyitotta a szemét. A lába előtt meredek hegyoldal tornyosult, alatta hosszan elterülő sivár kopárság, ami ReeúrUr hídjában végződött. A felkelő nap megcsillant a fényes, délibábként hullámzó felületen. A hosszát nem tudta megsaccolni, de éppen csak ki tudta venni a túloldalon zöldellő rengeteget és az alatta húzódó mélységet, melyet vörösre festett az izzó láva.
Emma megdörgölte a szemét. Látott, nem esett bántódása.
Megkönnyebbülésében majdnem felnevetett, de az örömködést nem tartotta helyénvalónak. Túl messze volt a hídtól, az útra nem mehetett vissza, ott nem lelt volna rejteket.
A sziklafal peremén egyensúlyozva haladt előre, a híd irányába. Egy könnyen járható utat keresett, ahol lejjebb ereszkedhet, de nem talált. Amikor végre megpillantotta a híd elejét, lovak nyerítését vélte hallani. Egy szikla mögé térdelt, kilesett.
A királyi menet megállt, két testőr futkorászott oda és vissza a hintó és a letakart szekér között, mígnem a katonák elindultak. A hintók és a lovasok sorba rendeződtek, a paták és kerekek hangját, mint ablakon kopácsoló madarak zaját, visszaverte a híd tükörsima felülete. Egyedül a lefedett szekér maradt Szabad Földön, a többiek lassacskán apró hangyákká szűkültek, és eltűntek Emma szeme elől.
A szekérről ekkor lerántották a leplet, és Emma meglátta Rayt. A padlón feküdt, mozdulatlan, ugyanúgy, ahogy előző nap az asztalon, éppen csak a kötés maradt a fején.
Keint kirángatták a szekérből, a híd felé taszigálták.
Emma a sziklának simult, látni akarta annak a férfinak a halálát, aki a fejükre zúdította a tragédiák sorát. Ha ő nincs, most Matu és Ray is az ivóban józanodna, a tavaszi ünnepség utolsó napját és Matu eljegyzését ünnepelnék.
Verejték csorgott végig az arcán, csípte a szemét, mégsem pislogott. Várt.
Keint meglökték. Elindult. Talpa a hidat érintette, tett egy lépést.
Semmi nem történt.
Fél tucat fegyveres Kein nyomába eredt, és Emma még látta, ahogy Kein görnyedt háta kiegyenesedik, és léptei magabiztossá válnak.
Emma a sarkára rogyott, döbbenetében a száját is eltátotta.
– Ez lehetetlen – pihegte magának, mígnem észbe kapott, és visszasimult a hűvös sziklára.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Kein átért, közben Emma hol töpörödő alakját, hol Rayt figyelte.
Miért nem mozdul? A kérdés nem hagyta nyugodni, és tartott tőle, Tiiu csodaszere olyan rövid életűre sikeredett, hogy Ray nem a kulcsok, hanem az öntudat hiánya miatt nem tudott megszökni. De ha ilyen rossz bőrben van, miért vesződik vele a király? Mi a célja a híddal? Ezer meg egy gondolat cikázott benne, úgy érezte, egy élet is kevés lehet az összes feltevéséhez, és közben akár egy mondattal is választ kaphatna mindre.
A hirtelen beállt csendet a szekér nyekkenése törte meg. Elindult, benne a félholt Rayjel.
Emma az ajkába harapott, mellkasában vihar dúlt, a könnyeivel küszködött, és erőszakkal bírta rá magát, hogy végignézze, amint a szekér a hídra gurul.
A látvány káprázatnak hatott.
Emma felállt, és sűrűn pislogott.
A híd nem lángolt, nem szakadt be, az égiek tüze nem csapott le. A szekér átért a hídon, és mire a nap felkúszott az égen, Ray már Nebessenben volt, azon a helyen, ahol évszázadok óta nem járt szabad földi.
Emmát kétségek gyötörték. Születése óta tudta, hogy Szabad Föld egy hatalmas tömlöc, aki itt születik, az sosem juthat ki, vagy a mágiával átitatott híd állja útját, vagy a fajtájára vadászó, rémséges fenevadakkal teli tenger. Egyszer valaki kitalálta, hogy épít egy másik hidat, de a láva ki-ki csapott a falakból, elégette a fát, felforrósította a köveket, amik aztán elengedtek, és a feneketlen mélységbe zuhantak. Nem volt kiút Szabad Földről, a lázadást leverő volur, Reet-Ur tett róla, hogy minden felkelő megkapja büntetését, és még az írmagjuk is viselje a terhet.
Ray és Kein mégis egyszerűen átsétáltak a hídon.
Emmának elvetemült ötlete támadt. Talán minden, amit tanítottak neki, amiket hallott, olyan sületlenségek, mint az, hogy már a híd látványától is oda a szabad földiek szeme világa. A háromszáz éve hozott törvények ugyanúgy eltorzulhattak, mint a helyi szóbeszédek. Meg se tudta számolni, hányszor hallott téves halálhírt, esztelen pletykát.
A fiúknak sikerült átkelni a hídon, ez azt jelentheti, hogy bárki más is megtehetné.
Emma futásnak eredt, végig a peremen, a kavicsos úton, a bányák mellett, aztán ráfordult a városból kifelé vezető poros útra, követte a paták nyomát, egészen Reet-Ur hídjáig.
Egyedül volt, és annyira zihált, szíve is majd’ kiugrott a helyéről. Hiába hunyorgott, a túloldalon már senkit nem látott, a király és a menete folytatta az útját.
Emma is ezt akarta tenni.
Elindult, és elszántan emelte a lábát a hídra.
Amira Stone 